A hideg szél lefagyasztotta az arcokat, kezeket – jó volt kiolvadni az étterem meleg légterében. A recepciós előre figyelmeztetett, hogy odaüljek, ahol a nevemet olvasom. Kerengve érek lassan át a placc túlsó végére, de még mindig nem olvasom a nevemet. Újdonsült ismerőseim invitálnak, hogy üljek melléjük, de még keresem önmagamat. Kedvem lenne hozzá, de eszembe jutott az a gondolat, amit induláskor megfogalmaztam: „felfekszem a víz tetejére, arra megyek, amerre a víz sodor.” Ennyibe maradok és lépek tovább, udvariasan elhárítom a meghívásukat.
Hoppá! Végre meg vagyok! A nevem mellett egy másik név, viselője nem ül az asztalnál. Egyedül nem szeretek enni sem. Várok, de nem érkezik. Közben a pincér sorba kihordja a háromfogásos menüt, ízletes, elfogyasztom. Nem érkezett volna meg? vagy csak elkerültük egymást?
Szürke felhők az égen, alig-alig dereng át ez égen néhány halovány sárga fénysugár… Reggelihez tapasztalatból hamar érkezem, mert ismerve a magyar svédasztalos rendszert: csak abban lehetek biztos, hogy, amit induláskor kiraknak az asztalra – az a tuti – amit akkor rajta találok…. Asztaltársam már a kávén túl van, eszegeti a virslit és a tojásrántottáját. Nem túl beszédes, köszön, udvariasan válaszol, majd elköszön és 5 perc után távozott. Amikor beszélt, rám se nézett, a szemét félig lesütve, a szemkontaktust fel sem véve hallottam a szavait. Furcsa ugyan ez a helyzet, de a tegnap esti elhatározásomat nem rendítette meg. Valamiért ennél az asztalnál van a helyem.
Délelőtt úszom, szaunázom, jól esik a masszázs, kibírom a kényeztetést. Délután csavargok, amerre a szél repít a Duna másik partján, egészen Visegrádig hasítom a teret. Megmászom a Fellegvárat is, majd Szigetmonostoron át a Duna mellett nézelődök. Horányból komppal szelem át a folyót. Dunakesziben kötök ki. és onnan már közel van a szálloda Gödön. Jöhet a megérdemelt vacsora. Partnerem már az asztalnál foglalt helyet. Ma beszédesebbnek tűnik, Kicsit mesél magáról, és hogy már menne haza kutyusához és hajtogatja, hogy többé nem megy el sehová egyedül pihenni. Hallgatom őt, próbálok segíteni neki, hogy fel tudjon oldódni. Már időnként rám is néz. Özvegy, teljesen bezárkózott, mióta a férjét eltemette. Perel az Istennel azóta is, hogy miért él, hiszen ő már rég nem akar élni…. Én is mesélek dióhéjban arról, miként neveltem fel a gyermekeimet a társam nélkül és bepillantást engedek neki abba, hogy nekem is volt már számos nehézség az életemben. Ma már legalább tíz percet beszéltünk… és elmondhatom neki, hogy sosem vagyok egyedül.
Reggel kipihenten ébredtem, rég aludtam egyfolytában 9 órát. Ropog a lábam alatt a hidegben a hó, amíg az étteremhez érek. A szürkeségből kikandikált az első napsugár, ígéretesen simogatna, de ereje gyenge még. De azért van egy hiányérzetem még: jó a közérzetem, sok érdekes helyszínnel, emberrel ismerkedtem meg, csodálatos dolgokat és tájakat láthattam… de… Istenem, többről kell, hogy szóljon ez az utazás, mint hogy jól érzem magamat.
Másnap ismét hamarabb érkezik asztalszomszédom, a kávéja mellett fújja a füstöt az étterem teraszán. Köszönünk, és hamarosan jön ő is enni. Dúl-fúl magában, „ő nem szokott reggelizni”. Rosszul aludt, morózusan panaszkodik, „az otthoni ágy sokkal kényelmesebb. de jó lesz, holnap haza megy, alig várja már”. Tapogatózó kérdésére elmondom, hogy merre tervezem a mai napot. Említem neki, hogy ha van kedve, akkor… de ő a szobát választja, a könyveit, a biztos csigaházat.
Napközben lazítok ismét, délután friss útitársakkal Gödöllő felé veszem az útirányt. Jókat beszélgetünk a lányokkal, nagyokat nevetünk, fényképezkedünk a Grassalkovich kastélyban, és az sem zavar már, hogy irataimat és pénztárcámat Gödön felejtettem. Vacsorára esünk be az ajtón átfagyva, de nagyon vidáman. Kirendelt helyemre ülök. ahol már vár rám vacsoratársam, aki ámulva nézett rám, kikerekedett szemmel. Megszólított egyből: nem érti, hogy miként tudok ennyi baj és gond közepette felhőtlenül jókedvű lenni? Ja, felelem, útközben telefonált az egyik kolléganőm, hogy a cégnél, aminél most dolgozom, a részmunkaidőseket kirúgták, és én is az vagyok, csak éppen nem vagyok még otthon. De miért is rontanám el ezt a csodás napot egy ilyen hír miatt?? Ma is örömmel dugtam ki a lábamat a takaró alól, és volt is rá okom, mert van lábam, ami mozog is ráadásul. Egy szállodában vagyok, ahol bőséges reggeli vár és soroltam még tovább… és ekkor (számomra) váratlanul megnyílt és elkezdett mesélni: önmagáról, hogy miként átkozta az Istent, amiért nem viszi őt már el innen, hogy miként rugdosta a férje sírját is, mert itt hagyta őt… Elmondta, hogy korábban jósolt másoknak, előre látott és tudott emberekről és eseményekről ,de ez a képessége is megszakadt, már 4 éve és 7 hónapja. Egyetlen gyerekéről, aki már 4 év 7 hónapja nem beszél vele és rá sem nyitja az ajtót. Elmondja miként tett több ízben is kísérletet arra, hogy meghaljon,… arról a furcsa békességről, amit az alatt az egy hónap kóma alatt tapasztalt…. mesélt a rétről, ahová kétszer is eljutott, ahol mindent betöltött az a békesség…. a szemembe nézett ekkor és mosolyogva megnyitotta a száját: most már tudom miért kellett ide eljönnöm, mert mióta beszélgetünk, ugyan azt a békességet érzem, amit azon a réten átéltem….
Micsoda választ kaptam a reggeli kérésemre…. – mondom magamban, aztán hangosan is, és elmesélem neki, hogy reggel miről beszéltem az Istennel. Elmondom neki, hogy mától ez a békesség és öröm számára minden napra elérhető most már… Én sem kellek hozzá, senki más emberfia, mert ez az öröm belülről fakad, a forrás most már ő benne is felbuzog, csak adjon teret neki. Egy új világról mesélek, ami most már az övé. Körül nézek, mert hirtelen rádöbbenek a nagy csendre, mert már csak mi vagyunk. A pincérek a reggelihez szervírozzák az asztalokat. Kabátba bújunk és még az aulában folytatjuk, mert rengeteg kérdése van, Mindenre kíváncsi, sorban kerülnek helyükre a puzzle darabok…
Reggel én érkezem korábban, sőt, már végeztem is a reggelivel, amikor betoppan a szomszédom Az ablaküvegén át mintha nyár lenne, árad ránk az éltető napsugár. Figyelem őt, ahogy mosolyogva kezd neki a falatozásnak. Süt a Nap! – mondom neki – Igen – válaszol és a szemembe nevet. Egy másik ember ül velem szemben, mint akit az előző napokban megismertem. Öröm, nyugalom árad belőle, szabadságot áraszt lénye. A tegnap este megtapasztalt békességgel ébredt, – meséli nevetve – majdnem átaludta a reggelit is… „Pontosan 4 év 7 hónapja ez volt az első nyugodt éjszakám…”
arobi
