“menj el a fazekas műhelyébe..”
Pakisztáni utamon Isten – ígéretéhez híven – több mindennel szembesített engem. Az egyik ezek közül az a mérhetetlen nyomor és elképzelhetetlen szenvedés volt, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Mikor látogatást tettünk az ottani téglagyárak egyikének “adósrabszolgái” között, és megtapasztaltam a körülményeket, melyek között testvéreink élnek, – nos elfelejtettem mindent, amit szívemben elkészítettem, hogy majd elmondok nekik. Az a szeretet, amellyel fogadtak, az a földöntúli öröm, mely áradt belőlük, megnémított, és nemcsak beszélni felejtettem el, hanem képtelen voltam gondolkodni is. Csak álltam, sírtam, de ezek szerintem nem az én könnyeim voltak, sírt a bennem élő Krisztus, Aki osztályrészt vállalt az ott élőkkel. Ez nem valami humanista érzület, vagy emberi érzés, sajnálat volt, hanem Isten megnyilvánulása, a Szellem zokogása bennem. Még sosem éltem át ilyet. Megdöbbentő volt. Nagy nehezen kezdtem el beszélni, és olyan dolgokat mondtam amire egyáltalán nem voltam elkészülve…
mm
