„Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől.” I.Pét.4:1
A keresztyén ember, – ugyanúgy, mint bármely ember,- nem szereti a szenvedést, legyen az testi vagy lelki, és lehetőség szerint, mielőbb igyekszik alóla kibújni. A keresztyén életben a „szenvedés-etika” manapság egyáltalán nem népszerű téma, – valahol érthetően – legtöbbször csak a dicsőséges győzelmekről, gyógyulásokról, – a fizikai, testi értelemben vett – emberileg pozitívnak tűnő eseményekről beszélünk, tanítunk. Ugyanakkor Isten Igéje pedig határozottan állítja, hogy a szenvedésnek „alakformáló” hatása van. Isten lélekformáló eszközként használja fel azt életünkben, hogy engedelmességre, alázatra tanítson bennünket. Ahogy minden „érettünk van”, úgy tehát ez is javunkra válik. Ha elgondolkodunk, Jézusnak a tanítványság feltételeiről mondott szavain: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” Luk.9:23 akkor feltűnik, hogy ott szerepel egy egyáltalán nem kívánatos, „lassú halált” eredményező kivégzőeszköz, a kereszt, és ez az, amit szabad akaratunkból fel kell vennünk. Ezen az „eszközön” van az ó-ember, az ego helye. Kezdve Urunktól, a teljes Szentírásban szereplő hithősökön, prófétákon, tanítványokon keresztül láthatjuk, hogy egyikük sem kerülhette el a szenvedést. A léleknek van szüksége erre az iskolára. Tehát nekünk „fel kell fegyverkeznünk azzal a gondolattal”, bele kell implantálnunk a „megújult gondolkodásmódunkba”, tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez fontos része formáltatásunknak. Természetesen ezalatt nem azt értjük, hogy keressük a szenvedést, hanem a Szent Szellem vezetése alatt lévén, Isten akaratát felismervén, elfogadjuk azt tudatosan az Ő kezéből, alávetjük magunkat annak, tudván az eredményét ennek. Emlékezz: „Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere.” Luk.6:40 Az
Az Úr áldásával,
Molnár Miklós
