A szeretet sokunk számára bizonytalan fogalom, nem igazán tudjuk, mit jelent, amikor beszélgetünk róla. A szeretet az egymás iránti legmagasztosabb érzés, és az Úr Jézus szellemileg azt igényli, hogy ez a szuverén elsőbbség Őt illesse meg (LK 14,26). Ha a „szívünkbe áradt az Isten szeretete nekünk adatott Szent Szellem által” (Róm 5,5), akkor nem nehéz őt az első helyre tenni. De ezt gyakorolnunk kell, hogy lássuk azokat munkálkodni az életünkben, hogy „általuk isteni természet részeseivé legyetek” (vö. 2Pt1,3-11).
Az első amit Isten tesz, a kétszínűség, a büszkeség, és az önteltség eltávolítása az életünkből. A Szent Szellem feltárja előttünk, hogy Isten nem azért szeretett bennünket, mert szeretetre méltók voltunk, hanem, mert természetéből eredően teszi ezt. Most arra utasít, hogy az Ő szeretetét gyakoroljuk mások iránt, és azt mondja, „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben” (Jn 15,9) ez a fajta szeretettet nem pártfogolja a szeretetlenséget – ez az Ő szeretete, és bizonyítékul fog szolgálni napról napra.
„… az Úr… türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek…” (2Pt3,9), olvassuk a Bibliában. Nézzünk a szívünk mélyére, és jusson eszünkbe, milyen csodálatosan törődött velünk! Az a tudat, hogy isten határtalanul szeret bennünket, arra késztet, hogy hasonlóan szeressünk másokat. Bosszankodhatunk például, ha egy szokatlanul fárasztó emberrel együtt kell élnünk. De gondoljuk csak meg, milyen bántóan viselkedtünk mi istennel! Készen állunk-e teljesen azonosulni az Úr Jézussal, hogy élete és kedvessége folyamatosan betöltse lényünket? A természete szeretet és isten mennyei szeretete csak akkor marad meg és növekedik bennünk, ha az számunkra táplálék. A szeretet belülről fakad, de fegyelem által kell gyakorolni.
Oswald Chaimbers
