„…..mi is volna…………..a mi koronánk és dicsõségünk………?” I. Th. 2:19
Salamon így ír: „… mert a kincs nem marad meg örökké… nemzedékrõl nemzedékre!” Pld. 27: 24 Mikor az emberekben, megpróbálsz – magadat illetően – jó benyomást kelteni, akkor trófeákat gyűjtesz, (dicsőségre vágysz). A dicsőség (trófea) olyasvalami, ami arra ösztönözi az embereket, hogy téged csodálva nézzenek rád, így szólván: „wau, ez az ember nem semmi!”
Minden szakmának, hivatásnak megvan a maga trófeája.
Némely pásztornak „trófea gyülekezeteik” vannak, amelyek képességeik „diadalemlékművei” és táptalajai a saját „ego”-juknak.
A probléma ezzel az „etetővályúval” csupán az, hogy mindenkor és folyamatosan szennyel, moslékkal, ürülékkel táplál.
Susan Howatch egyik könyvében egy olyan gyülekezeti pásztorról ír, aki teljes életét annak szentelte, hogy mindig jámbornak istenfélőnek, bölcsnek, szeretőnek és karizmatikusnak látsszon. Mindez idő alatt lelke éhenpusztult, mert senki sem ismerte őt igazán. Sosem ismerték meg benne az rejtett embert, csakis a nyilvános, a közszereplő embert ismerték benne. Én csak tündöklő bálványnak hívom, mert olyan jól mutat a tükörben. De emögött ott lapul a „dühös idegen” egyéniség, aki mindannyiszor feltűnik a tükörben, amikor a „tündöklő bálvány” engedély nélküli kimaradást kap. Szolgálata vált bálványává és egyidejűleg saját börtönévé is.
Ugyanakkor van egy másfajta,- az igazi – „győzelmi emlék”, melyet érdemes gyűjteni, és közben nem kell senkivel versenyezni senkit felülmúlni. Pál azt írja a filippi közösségnek, hogy a régi koronát, -a vallásos megfelelni akarását, – most szemétnek (ganéjnak, ürüléknek) tekinti. Újfajta koronát vár,: amely a mi ..” koronánk és dicsõségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe elõtt az õ eljövetelekor? I.Th.2:19 Mert Pál - mint gyülekezet alapító – számára nem a saját teljesítménye volt a végső trófea, korona, hanem a győzelem a mások életébe való „befektetés” a tanítványképzés öröme. Gondolkozz el rajta!
The Ultimate Trophy
…what is our… crown in which we will glory…? 1 Thessalonians 2:19
Solomon writes, ‘…riches do not endure… a crown is not secure for all generations’ (Proverbs 27:24 NIV). When we try to impress people we think are important, we’re trophy collecting. A trophy is anything you can get others to look at that will make them say, ‘Wow.’ Every vocation has its own trophies. Some pastors have trophy churches, trophies to their ability, troughs at which the ego feeds. But the problem with feeding at a trough is, all you ever get is slop. In her book Glittering Images, Susan Howatch tells about a clergyman who devoted his life to always appearing godly, wise, loving and charismatic. Meanwhile his soul starves because no one knows him. ‘They never meet the man I keep hidden. They just meet the man on public display. I call him the glittering image because he looks so good in the mirror. But beyond him… lies the angry stranger who appears in the mirror whenever the glittering image goes absent without leave.’ His ministry was his trophy – and also his prison. But there’s another kind of trophy to collect – the right kind. And you don’t have to outdo anyone else to get one. Paul wrote to the church in Philippi telling them that his old crowns – his religious accomplishments – he now considered ‘dung’. He was collecting a new kind of crown: ‘…what is our… crown in which we will glory in the presence of our Lord… Is it not you?’ (1 Thessalonians 2:19 NIV). For Paul, the ultimate trophy was not his personal achievement as an author or church builder. It was the joy of winning, discipling and investing in the lives of others. Think about it!
