Egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel.
Két teljes évig ez így ment, minden nap – a vízhordó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen az ép edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de szegény törött cserép szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát amiatt, hogy csak feleannyit tud teljesíteni.
Két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál:
- Szégyellem magam, mert a víz egész úton hazafelé szivárog.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról és virágmagokat szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap locsoltad őket, míg visszasétáltunk. Két éve szedem le ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
.
2011. április 16. szombat 21:04-kor
Milyen jó látni még ebben a példában is, hogy minden embernek van jó tulajdonsága, még ha egy vízhordó cserepet is nézünk és csupán ahhoz hasonlítjuk az élete egy részét. A “rossz” tulajdonság is javunkra válik.
Üdv.
Tonito