A történet egy kicsit másképpen.
Ábrahám és Sára, az örömszülők végre megkapják áhított gyermeküket. És a gyermek szépen fejlődött, felcseperedett. De eljött a nap, mikor Isten elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy Izsákot elkérje Ábrahámtól, és feltetesse a “nevetés fiát” a megígért egyetlent, az oltárra. Elgondolkodtam, hogy ezen, keresztül kell mennünk nekünk szülőknek mindannyian., hisz ők mindannyian Isten teremtményei, és az Ő gyermekei. Isten őket “kölcsönadta” nekünk egy időre, ránk bízta őket, hogy az Ő szíve szerint neveljük, tanítsuk őket, mindaddig, amíg Ő erre lehetőséget ad nekünk. Mikor ezt felismerjük, “tőr járja át a szívünket”, ahogy Ábrahámét, és ahogy Szűz Máriáét is, – Simeon szavai szerint.
Komoly felelősségünk van őket illetően, hogy oda szenteljük őket Istennek, és ehhez fel kell tennünk őket az oltárra. Sokan azt hiszik, ha megteszik, akkor elvesztik gyermeküket, de nem. Isten gondoskodik arról, hogy megláthassuk az ő jó előmenetelüket az Úrban. Mindent, amit ki tudunk engedni néha görcsös szorításunkból, visszakapjuk az Úrtól egy megtisztított, megszentelt állapotban. Innentől kezdve, már az a valami, vagy valaki alkalmas, hogy az Úr szolgálatába állíttasson. Ez a harc elkerülhetetlen, minden keresztyén szülő számára, és a térdeinken dől el. Ekkor kerülnek gyermekeink igazán a “helyükre”, és tudja őket Isten a maga szolgálatára használni.
mm
