FGBMFI

- tömören és hogy hogyan találtam rá az Úrra -

Bodnárné Margó vagyok 3 gyermek boldog édesanyja
Szeretném elmesélni életem történetét.
1972-ben születtem édesanyámnak egyetlen gyermekeként. Nagyon szép gyermekkort mondhatok magaménak, amíg édesanyám 1983-ban el nem hunyt 43 évesen. Innentől kezdve fel kellett nőnöm, pedig csak 10 éves voltam.
Ott maradtam édesapámmal és a féltestvéremmel, akikre mosni, főzni kellett, mint egy „igazi háziasszonynak”. Nagyon sokat maradtam egyedül, mivel az apámnak és a bátyámnak többet jelentettek a nők. 13 évesen már teljesen egyedül maradtam teljesen egyedül éltem. Nem sokára eljött a pályaválasztás, amit édesapám nem díjazott. Azt mondta, ha tovább tanulok nem fog engemet ellátni, így kénytelen voltam 14 évesen munkába állni. Teltek az évek és én nagyon egyedül voltam. Igaz nagyon fiatalon, de megtaláltam a nagy őt, vagyis akkor még nem teljesen ezt éreztem. Azóta 22 év telt el és még mindig együtt tapossuk az élet rögös útját jóban, rosszban. Született 3 gyönyörű gyermekünk, akik most 19, 17, 14 évesek.
Közben édesapám is meghalt. Akkor már senkink sem maradt. Mivel azt elfelejtettem említeni, hogy férjem Hajóson az intézetben nőtt fel. A szülei 8 évesen lemondtak róla, vagyis az „útjukban állt”.

1996-ban elkezdtük bővíteni, renoválni az örökölt házunkat mely egy kicsi, régi paraszt házacska volt. És úgy gondoltuk, hogy ez szűkös 5 ember számára. Kölcsönöket, hiteleket vettünk fel. De szép lassan két kezünk munkájával, de megcsináltuk. Persze a mai napig lenne rajta mit csinálni, javítani. Közben éltük a mindennap nehézségeit. Férjem dolgozott, én itthon voltam a gyerekekkel, akik elég betegesek voltak. De ez mára a múlt!
Ahogy cseperedtek én a dabasi nagycsaládosok vezetője lettem, ami 3 évig tartott, tovább nem bírta az erőm. Majd teltek az évek és nagyok lettek a gyerekek. El tudtam helyezkedni, ami sajnos nem sokáig tartott, mert a kapzsiság beférkőzött a falak közé. Már 4 éve vagyok munkanélküli, persze ez nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit.

Elvégeztem egy iskolát és rendezgettem kis családomat, itt azt gondolhatnánk, na, itt vége ennek az asszonynak a nehézségei, és csak a jó és nagy boldogság előtte. De sajnos nem.
A férjem munkahelyét a főnökei csődbe vitték és ő is munkanélküli lett. De nem adtuk fel!

Csak éreztük, hogy tudjuk a bajnak mi a forrása. Mégis valami hiányzott, vagyis valaki. A furcsa érzést nem tudtam, hogy mi az, de tudtam valami vagy valaki hiányzik az életünkből. 10 hónappal ezelőtt végre megértettem ki az, aki hiányzott. Hisz egész életemben vallásos voltam, és a gyermekeimet is úgy neveltem, mégsem éreztem közel magamhoz az Urat.
Amíg egy nagyon kedves ismerős mára már szinte a testvéremként tekintem őt, bemutatott egy kis csapatnak, akik megmutatták, hogy hogyan kell bíznom, szeretnem Őt. Egy csapatnak, akik mára már a „családom” lett. A családom, ami nekünk soha nem adatott meg.

Sajnos az anyagi helyzetünk napról napra csak romlott és nem láttam az alagút végét. Hiába éreztem, hiába tudtam, hogy az Úr szeret minket és nem hagy cserben, kezdett a bizalmam kicsit lankadni. Míg az Úr az óra 59 perc 59 másodpercében küldött egy idős nénit, akit gondoznom kell, aki gondozását megfizetik számomra. Így ki tudunk szállni a mély gödörből.
Amíg a jó Isten úgy gondolja, hogy a néni velünk marad, én addig ápolom őt. Hogy meddig? Lehet, hogy csak 2 hét, de lehet 2 hónap vagy fél év is. De nem csak így láttuk meg az ő nagy szeretetét, hanem lányom mindig elkeseredetten mondta, hogy neki nincs igaz barátja, barátai. És ez neki milyen rossz érzés. De nem sokáig kesergett mivel tudta van elég gondunk, bajunk, ezen kívül is.

Még egy hónappal ezelőtt valaki el nem lopta lányom vadi új telefonját. Ami olyan volt, amire ő már régóta vágyott, és ő saját maga dolgozott meg érte. Kesergett is miatta, de eltervezte, nyáron dolgozik, és újfent megveszi. Ez év áprilisában volt a születés napja. Lányom, aki azt hitte nincsenek komoly megbízható barátai, igen csak meglepődött. Mert akikre azt hitte, hogy „csak haverok” összeadták a pénzt és megvették születésnapjára az áhítozott telefont.

Nagyon elgondolkozott, hogy most miért is történt ez vele. És rájöttünk, hogy az Úr azért vette el a telefonját, hogy megtanulja, hogy igenis vannak neki barátai, csak nem látta az önsajnálattól. Mára már rájöttem, hogy az Úr tudja, hogy mikor kell segítenie. Nem szabad feladni, csak bíznunk kell benne és kitárni a szívünket felé.
Ez volt életem története óriás léptekben.

Köszönöm a türelmet hogy elolvasták.
Üdvözlettel Margó! 2010-04-23