Tegnapi délelőtt szóba került egy beszélgetés kapcsán a bátorság. Feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg bátor vagyok-e?
Halottak napján, kora délután útra keltem, mert volt névre szóló meghívásom egy idős otthonba, hogy meséljek az életemről. Sorba beszállingózott a „hallgatóságom”, megtöltötték a mini auditóriumot. Végignéztem a figyelő arcokon… bármelyiküknek a gyermeke vagy unokája lehettem volna… az átlagéletkor körülbelül 80 év volt, a fele közülük tolókocsiban. Felvezette a beszélgetést az intézmény szociális dolgozója, majd bemutatott és elkezdtem mesélni… De mit is mondhatnék ezeknek az idős embereknek, akik lehet, hogy százszor többet láttak és tapasztaltak már, mint én? A fejemben cikáztak a gondolatok, mert ha megtiszteltek a figyelmükkel és időt szántak az együttlétre, akkor viszonozni szerettem volna a kedvességüket. Elkezdtem a gyerekkortól, majd az ifjúságom árnyoldaláról beszélve, önmagam butaságait, tévedéseit felsorolva meséltem a kisisteneimről, hogy miként is uralták az életemet. Az irodalom és a filozófia, a koncertek, a zene; az alkoholfüggőségemről, hogy miért is kellett otthonról minden este hat órakor elmennem, és az ehhez kapcsolódó űzöttségemről. Néztem az arcukat, láttam rajtuk emóciójukat, azt, hogy kit miként talált meg a történet. A fordulóponthoz érve elmondtam, miként leltem rá a Feketelyukba járós korom kellős közepén a régen várt békességre. A megtalált boldogságomról, majd a társam haláláról és hogy miként neveltem fel a három gyermekünket. Meséltem a talpra állásról és az Isten ígéretéről, hogy miként is gondoskodik azóta is rólunk napról-napra. Végül felajánlottam a lehetőséget számukra, hogy aki élni szeretne vele és szeretne békességet vinni az életébe, az miként is teheti ezt meg. Együtt szólítottuk meg Jézust, majd óriási csönd állt be… Végül az egyikük azt mondta, most a hallgatásukkal köszönik meg a mai beszélgetést.
Este egy asztaltársaságnál voltam vendégségben, ahol teljesen más volt a hallgatóság életkora, zömmel 15–19 évesek voltak, amint elmondták magukról a bemutatkozásnál. Finom volt a vacsora, a házigazdák desszertnek tartogattak. Ők is figyelmes hallgatóságnak bizonyultak, jókat derültek a ballépéseimen, a piálásról és a bulizásról szóló résznél összemosolyogtak egymással, értették, hogy miről beszélek. Meséltem Jack Kerouac Útonjáról, ami az én Bibliám volt abban az időben, Hendrixről, Joplinról, Pusztavacsról és a Balaton-parti hálózsákos korszakomról, az Akropolisznál tett felfedezésemről, hogy a filozófia sem ér többet, mint egy rakásnyi kő… A keresésemről, hogyan is akartam megtalálni mindenben az élet értelmét és a boldogságot. Az életem személyes csődjéről, hogy ezekben sem arra leltem, amire vágytam: lelkem békéjére. Majd a fordulatról, hogy miként is változott meg a gondolkozásmódom és az életstílusom. Az elkövetkező évekről, hogyan találtam meg a társamat, majd miként veszítettem el… majd rátértem a mostani munkámra, hogy beteg és idős embereket látogatok, és hogy ezekkel a történetekkel látom el a betegeimet, remélve, ők jobb állapotba kerülnek ezáltal. Elmondtam, mennyit tanulok tőlük, és hálás vagyok azért, mert van ép kezem, lábam, szemem, ágyam, ennivalóm és ki vannak fizetve a számláim… isten miként is gondoskodik a családomról. Végül éltem a lehetőséggel: felajánlottam számukra egy másik utat, amit még eddig lehet, hogy csak hallomásból ismertek. Éltek vele. Egy érdekes kérdést fogalmaztak meg felém: Miért tartott sokáig a jó felismeréstől eljutni a helyes döntésig? A válaszom azonnal meg volt: a félelmeim miatt. Azt gondoltam, prekoncepcióim voltak, hogy valamit el fogok veszíteni, valamiről le kell mondanom, vagy valamit nem tehetek meg, amit egyébként szeretnék. Teljesen hamis Isten képem volt, és nem értettem meg, hogy itt sokkal többről van szó… megtaláltam azt, amit mindenben kerestem – a békességemet. Bátorság? Ahhoz is kell, hogy odaálljak mások elé és bevalljam nekik, hogy egy csőd volt korábban az életem? Igen, úgy gondolom, hogy leginkább ehhez kell, és amikor ide eljut az ember, akkor meg tudja tenni a következő lépést is…
arobi
