FGBMFI

Utam egy idős özvegyasszonyhoz vezet, aki már hat éve nem volt az ő Óperenciás tengerén túl, túl a saját kerítésén… Keze, lába, szeme és nyelve lettem az elmúlt időkben, mivel ő nem tudja intézni a dolgait. Így gyakorolhatom helyette is a kommunikációs készségemet, amivel a Jóisten megajándékozott. Járom helyette a hivatalok kálváriáját. Hallgatja bőszen a rádiót és a tévét, ahol jól kiokosítják, ettől ő időnként heves és lobbanékony lesz, megmondja ő majd… aztán mire legközelebb megyek, már lecsitulva kérdi, hogy is lehetne ezt elintézni? Megbeszéljük a „piszkos anyagiakat”, számlákat, fizetnivalókat, a legfontosabbakat, amit el kell rendezni következő találkozásunkig. Végül a kisszékbe ülök; vele szembe, és mesélek neki, hogy mit tapasztaltam az Ober-Enns, vagyis az Enns-en túli részen. (Miért nem ül a rendes székbe? „Mert akkor nem látnám a szemét és az arcát.” Van is azon mit nézni, egy csúnya öregasszonyt) Ő Hajdúszoboszlóig jutott, velem pedig már megesett, hogy attól távolabb is. Kezünkben egy eredeti columbiai banánnal, képzeletben a Karib-tenger melléki országokba barangolunk. Az egész világ a miénk. Képzeletünk szárnyán a felhők felett utazunk, és bejárjuk Mexikót, Nicaraguát, Costa Ricát; elviszem magammal mindenhová, ahová csak a Szél elrepített már engem. Utazásunk befejezésekor kinyitom a szemem, és a kisszékben találom magamat. Elfogadása kötelességgel és felelősséggel ruház fel.

Féltő szavai átkísérnek a mán, az életen, hogy – vigyázzak az úton, az autóval, és hogy gondol rám és imádkozik értem.

Következő állomásomon idős vendéglátóm beavat a történelem és az irodalom (a nekem már patinás) XX. század történetének kevésbé ismert titkaiba. Rendhagyóan, mert aki mesél nekem, még hajdanán egy társaságba járt Soós Imrével és Rutkai Évával, egy főiskolára Kádár János feleségével. Ő még látta személyesen Szálasit és Rákosit is, és megismertet az I. világháborút és a cseh kiverést megélt „vitéz” édesapja történetével, aki 5 évi román hadifogságból szökött haza. A Bihar hegységből fakadó Sebes-Kőrössel, és a korabeli árvizekkel, a két háború között nehéz körülmények között élő Alföld parasztvilágával. A csipkeveréssel, és bár már a 88. évét tapossa, most is gyönyörű terítőt hímez, és nem rég döntötte el, hogy a nyáron csipkét fog még verni… Közben meséli, miként szervezte Tarján író-olvasó találkozót két évtizeden át.  Irodalomügyben általában egyetértünk, a történelem megítélésében már kevésbé – de mindkettőt jól kivesézzük.  Családtörténetein keresztül közel hozza a távolodó időt.

Elérkezünk a jelenbe, ma sem egyszerű az élete. Segíti kis nyugdíjából gyerekét és unokáját, nehezen érti, hogy miként és miért változott ilyenné ez a világ. Gondfelhők jelennek meg a homlokán, de bármely csekély jó hír hallatára, amivel elterelem a csúf árnyvetőt; lassan szertefoszlanak, és mosoly nevet a szemében. Ez lenne a hosszú élet titka? Megtanulni örülni, hálát adni, ennyi lenne az egész??

A város közepén lakik egy kedves bácsi, akit ezután meglátogatok. Amint csengetek hozzá, már a kaputelefonban meleg hangon szólít, gyere barátom! Közelít a kilencven felé, harmadik feleségét a múlt évben temette el; fiától is végleg elbúcsúzva, alkoholista lányától nem látogatva éldegél csendesen. Előző társa, aki a saját lányának hitelt vett fel az ő tudomása és akarata ellenére, belevitte őt egy adósságcsapdába. Társa halálakor bukkant erre a „csontvázra”, ami automatikusan ráterhelődött, és csekély nyugdíját is megfelezte. Fizikai erejében már ugyan megtörve, de lélekben fiatalos gondolkozik mindezek ellenére. Belépek a szobába, ő azonnal hellyel kínál – pihenjél. Merre jártál, hogy vannak a gyerekeid? Kérdései nem udvariasságból fakadnak, csüng az ajkamon, míg mindenre kielégítő választ nem adok. Megbeszéljük aztán az elmúlt nap eseményeit is, hogy vele mi történt, mi volt az ebéd, az éjjel hányszor kelt fel, hány zsíros kenyeret evett és hozzá mennyi sört ivott. Majd ruházatát megigazítva, a sérót belőve elindulunk az ételhordó társaságában a közeli étteremig. „Nézd, milyen szépen felöltöztek ezek a fák!”  – csodálkozik rá a tavasz megérkezésére. Nyolcvan méter lehet a távolság; mi azt, oda vissza körülbelül negyven perc alatt tesszük meg. Minden arra járó emberhez van egy jó szava. Életszagú filantrópia. Az ismerős hölgyeket – takarítónő, konyhalány vagy házmester – kézcsókkal illeti… Bár ereje végleg fogyóban már, teste rázkódik és reszket, nélkülem már mozdulni sem mer, mégis… ugrana most is, hogy a liftajtót tartsa, míg beszállunk és ő jelezzen mindenkinek, aki később érkezik. Sokat gondolkoztam, hogy mi lenne a jobb; felszaladjak az ebéddel, mert nekem az 5 perc alatt meglenne. De arra jutottam magammal megtanakodva, hogy nem foszthatom meg őt attól, hogy megszólíthassa az embereket, és széthintse az alapvető tisztelet, mosoly magjait kortársaim között. Attól, ami az embert emberré teszi.

„Ecce homo” – mondta egykor Pilátus – bemutatva a normális ember prototípusát, Krisztusra mutatva. Hasonlót látok én is, és Pilátussal együtt én is rácsodálkozom, hogy létezik még ilyen.

Te vagy az én legjobb barátom – mondja, és komolyan is gondolja – ez megtisztelő; de egyben megszégyenítő is, mert időnként titokban, hangtalan sürgetném, mert már vár egy másik gondozott rám. De egy történet meghallgatására ösztönöz még a felém áradó szeretet. Maradok. Ma is tanultam valamit… és a nap folytatódik tovább, mint a többi…