Többen emlékszünk arra a percre amikor is, egy balatoni közös nyaraláson mintha csoda történt volna olyan pillanatok alatt tűntek el a gyerekeink a közelünkből. Akik persze meglettek hamarosan — ott álltak illedelmesen (pedig otthon nem mindig volt meg ez a szokásuk), sorban a fagylaltos előtt, szépen kivárták sorukat, majd kérték a fagylaltot, s boldogan nyalogatták. Természetesen nem ők fizettek.
Vagy arra, amikor Bécsben egy külvárosi “zöldvendéglő” kertjében ott termett a pincér egy nagy tálca sörrel amely a “száraz torkú zarándokoknak” volt szánva, s olyan hihetetlenül szépen rezgett a hab a korsók tetején, hogy sírni lehetett volna tőle. Megittuk. Természetesen itt sem mi fizettük.
És évről-évre megszólalt a fagylaltos kocsi csengője a (szinte már hagyománnyá vált) “vadászház”-ban és a szaporodó gyereksereg jobban tudta mint mi, hogy mi következik. És itt sem mi fizettünk.
Esetleg azt is elmondhatnám…., de nem mondom el. Csak elbúcsúzom Dezsőtől.
mK.
