FGBMFI

A „kisebbrendűségi érzés” Isten szemszögéből

Ketten voltunk testvérek a súlyosan fogyatékos Down-szindromás öcsémmel, akinek az ellátása teljes embert igényelt és édesanyám ennek következtében nem tudott dolgozni járni. Anyagi kereteink rendkívül szűkösek voltak. Az általános iskola elvégzése után felvettek egy szakközépiskolába, amit sajnos nehezen tudtam elvégezni. Egy éjszaka kihallgattam a szüleimet, amint éppen arról beszéltek, hogy nem tudnak tovább taníttatni, mert sajnos nincs rá keret. Majd megszakadt a szívem, hogy a barátaim mind elkezdték az iskolát, csak én mentem el dolgozni egy textilüzembe. Ezzel együtt eluralkodott rajtam egy kisebbrendűségi érzés, amely egész későbbi életem meghatározójává lett.
Mindig rendkívül „kevésnek” hittem magam. Hamar férjhez mentem, 20 évesen már két gyermekes anya voltam, majd később született még két gyermekem. Állandóan hiányérzetem volt, mindig kerestem valamit, vagy valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, de mindinkább az önsajnálat csapdájába estem. Először neurotikus panaszaim lettek, majd eluralkodott rajtam a depresszió ahonnan egyenes út vezetett a pánikbetegségig.
Rengeteg nyugtatót szedtem, ami persze nem oldotta meg a problémáimat. Egy alkalommal a háziorvos elkezdett ordítozni, hogy ”Nem tudok rajtad segíteni, oldd meg az életed!” Ez lett a kijózanító. Máig hálás vagyok neki, a halála után is.
Elkezdtem gondolkodni, ha orvosi segítség nincs, akkor melyek a lehetőségeim.
Szüleim keresztények voltak, így hát gondoltam kipróbálom, vajon tényleg segít az Isten? Veszíteni valóm nem volt, így hát elkezdtem imádkozni. „Hogyha vagy az égben, akkor gyere az életembe!” Ő nem váratott magára sokáig.
Ezután elkezdtem olvasni a Bibliát. Később aztán találkoztam olyan emberekkel, akiknek rengeteget köszönhetek, akik mindig mellettem állnak „esőben és napsütésben is”.
Már betöltöttem az ötvenedik évemet is, amikor még mindig – különösen a művelt, tanult emberek társaságában – előjött a kisebbrendűségi érzésem.
„Valakinek” terve volt ezzel is, ugyanis egy alkalommal barátaim felkértek, hogy imádkozzam, majd röviddel ezt követően arra, hogy egy vacsoránkon tanúságot tegyek, elmeséljem élettörténetemet. Ez volt az, amit egész egyszerűen soha el sem tudtam volna képzelni, nevezetesen azt, hogy én is képes vagyok valami értelmeset mondani.
Megvolt a vacsora, meg is történt a „nagy dolog”.
Azon az éjszakán teljesen kimerülve, háborogva aludtam el és ez az állapot megmaradt másnap reggelre is.
Sírógörcsöt kaptam és Istenhez kiáltottam, hogy szabadítson meg ettől! Ő válaszolt, nem is akárhogy. Két gondolat futott végig az agyamon: „Szabadulásra van szükséged félelmeidből, és a kisebbrendűségből. Ezt követően egy képsor futott le lelki szemeim előtt: egy gyönyörű szép autót láttam, amely le volt robbanva. Néhányan teljes erőbedobással tolták, a többiek pedig csak álltak és nézték azok küszködését. Majd egy hangot hallottam, mely így szólt:

„Ez a keresztyénség lefulladt autója, te pedig ebben az autóban egy pici csavar vagy, amely ki van lazulva, ezért nem indul az autó.” Akkor és ott felismertem, hogy én jelenleg ugyan kormos, és meglazult állapotban vagyok, de ugyanakkor Isten kezében én egy fontos „tartozéka” vagyok a kereszténységnek, és be kell töltenem a küldetésem. Ez a felismerés teljesen felszabadított!  Mintha elfújta volna a szél a kisebbrendűségi érzést belőlem. Nagyon fontos vagy, még akkor is, ha „csak egy pici” csavar vagy!. Amíg élek, hálás leszek Istennek, ezért a kinyilatkoztatásáért.

Margit