Egyik nap a suliban etika órán az volt a feladat, hogy egymás előtt ismerjünk be néhány „csínyt”, kisebb „büntetett”, amit elkövettünk a környezetünkkel szemben.
Szóba jöttek titkos telefonszámlák, a boltból egy-egy kis csecsebecse elemelése, rossz tulajdonságok beismerése. Amikor az egyik lányra került a sor, ő bevallotta, hogy az édesapját súlyosan megbántotta és nem kért tőle bocsánatot. Az édesapját kórházba szállították agyvérzéssel. A lány szeméből sűrűn hullottak a könnyek. Néhányan megsajnálták és elkezdtek vele együtt sírni. Azonban akadtak olyanok, akik kinevették, mert nem azt figyelték amit mond hanem azt röhögték, hogy: „na már megint bőg itt valaki”…
Miért nem menő felvállalni manapság az őszinte megbánást? Miért az a tuti ha valakit megsérthetünk, megalázhatunk?
Sajnos azt veszem észre a környezetemben, hogy az elsődleges helyet az ÉN vette át és a te-nek nincs semmi jelentősége.
Mi lett volna velünk ha Jézus is így tesz? Ha azt mondja: Túl sok itt a bűnös… Minek foglalkozzak velük?
Ehelyett arról beszélt, hogy nem az egészségesnek, hanem a betegnek van szüksége orvosra…
Gondoljunk csak bele! Az Isteni lényét értünk áldozta fel… És nem is érezte magát megalázottan. Szerintem ez a legnagyobb dolog…
Fanni
.jpg "dscf7163 (Custom)")
