FGBMFI

A busz ezerrel haladt a célja felé, a  ”nagy falu irányába”. Kedves ismerősömmel együtt szorongtunk a szűk ülések szorításában. Sok mondanivalónk van egymás számára, röpült az idő….
Beszélgetésünket már harmadjára szakította meg felesége mobil hívása.
Hallgatom féloldalas párbeszédjüket, majd barátom elkezd gügyögni gurgulázva beszélni.
Veszem az adást. Az otthon maradt, alig egy éves kisfiát próbálja megvigasztalni.
A gyerek sír, apját követelné haza. De ő még éppen távolodik, leszállásra sem lenne már lehetőség.
Végül feleségével beszélve, mentegetőzve teszi le a telefont.

Mennyire nem elégséges a telefonos kapcsolat! Mennyire nem pótolja a személyes együttlétet semmi…. olyan ez, mint egy illúzió. – hasít belém a gondolat.
Már megint egy közhely! Mondaná másik ismerősöm. De nem számít most ez. Lapoznék, de képtelen vagyok ezen továbblépni, fogva tart a gondolat. Agyalok.
- De ha a kezedbe vehetnéd, akkor megszűnne minden baj!  – csúszik ki belőlem a folytatás.
- Persze, akkor már semmi baja sem lenne, de így képtelenség megnyugtatni Jó, jó a telefon, de…

Személyes kapcsolat.
Ennek van súlya, értelme.
Csak ennek van súlya, csak ennek van értelme.
Együtt lenni azzal, aki odafigyel, aki számára fontos a mondanivaló.
Hiszen ekkor nemcsak a száj beszél, hanem a mozdulat, a szem, a kéz, a láb, a gerinc – ezek mind egyszerre. Mindent elmond egy érintés, leleplez a mimika, árulkodik az illat és a százszorszép mosoly. Feltárják az őszintét, a szív hangját, amit a bőr eltakar – és a távolság elrejt.

Amennyire igaz ez az emberi kapcsolatainkra, mennyivel inkább igaz ez a Krisztussal való kapcsolatunkra!

arobi