Lányom a harmadik osztályba lépett, és jött a szeptember végi iskolai erdei tábor. Már három napja elkezdődött, és úgy gondoltam meglátogatom őt-őket, Direkt nem mentem el eddig korábban, hagy szokja az önállóságot. De a tanító nénijével már titokban megbeszéltem ezt a napot, hogy együtt töltöm velük, és a magam módján segítem a napi programban a csapatot.
Galyatetőre tőlünk, bár a távolság nem volt túlságosan nagy, de a Volán járatokkal három átszállással, három és fél óráig tartott volna az út. Ezért úgy döntöttem, hogy Mátraalmásig elmegyek busszal, és onnan a hátralévő 8-10 kilométert majd gyalog.
Eljött végre csütörtök. Időben ott ültem a 7,40-es buszon, és máris száguldottunk mi kis Himalájánk felé. Megérkezve Mátraalmásra érdeklődtem a helyieknél, akik megmutatva az utat, el is indítottak a helyes irányba. Megnyugtattak, hogy egy órácska sétával hamarosan elérkezem a táborba.
Vígan lépdelve róttam felfelé az utat a kaptatókon, kanyarogtam a fák között egyre magasabbra. Gyönyörű volt a panoráma!
Aztán váratlanul elfogyott az erdő. De ez még nem is lett volna olyan nagy baj ,de elfogyott a turistajelzés is! Valahol vagy elvétettem a helyes irányt, vagy a favágók gyorsabbak voltak az erdőkerülőknél, mert az az erdőszakasz bizony tarra volt vágva. Vakaróztam egy jó nagyot, hogy mit is tegyek, de gyorsan úgy döntöttem, hogy azt az irányt folytatom tovább, ahonnan eddig is jöttem.
Szebbnél szebb helyekre jutottam el – igaz nem teljesen jó szántamból – csodálatos erdei virágok és hatalmas páfrányok között haladtam tovább. Majd sziklás, óriási kövekkel tarkított meredélynek futottam neki (utólag úgy gondolom Galyavárnak), időnként mozogtak a kövek a talpam alatt, és halk surranásokat hallottam, neszezésekre lettem figyelmes…
Ezen túljutva, elbizonytalanodtam, mert ezek után két irányban folytatódott egy alig használt csapás. Merre lehet most Galyatető, és merre lehet Kékestető? Megígértem, hogy tíz óráig odaérek, mert különben elkezdik a programot nélkülem, és akkor tuti, hogy nem találom meg őket…
Azt tettem ekkor, amit az adott helyzetben az egyedüli jónak látszott. Ember nem állt rendelkezésemre, hogy útba igazítson, ezért erősen kértem az Úristent, mondja meg nekem, hogy jobbra menjek vagy balra? És ekkor ért az igazi meglepetés, mert hallottam egy halk, szelíd hangot: menjél balra!
Hálás voltam, de egyben meg is lepődtem, mert olyan tisztán és gyorsan érkezett a válasz.
De milyen is az ember, miközben elindultam a baloldali ösvényen, megint kérni kezdtem: Uram, küldjél valakit – embert, aki megerősít ebben … Bandukoltam tovább még vagy száz métert, és ekkor váratlanul (mármint nekem váratlanul) érkezett ismét a válasz: egy nyugdíjas házaspár személyében. A bokrok közül léptek elő, az ekkora már kiszélesedő útra. Köszöntünk és megállva szóba elegyedtünk, és mondták, hogy ők Galyatetőről indultak el, és megnyugtattak, hogy jó úton járok, és hamarosan éppen a tábor bejáratánál lyukadok ki, mert ez az út pont odavezet!
Megköszönve nekik is az útbaigazítást, hálás szívvel siettem a várt találkozásra.
A tábor bejáratát átlépve az órámra néztem, és örülve állapítottam meg, hogy pont időben érkeztem meg.
arobi
