FGBMFI

Az édesanyámnak előző évben szélütése volt, de észrevétlenül, nyomok nélkül, szépen felépült belőle.
- Most ismét a stroke osztály felé tartunk vele és a testvéremmel, mert jól ismerve őt, a stroke tüneteit észleljük nála. Kocsiba ülünk és percet sem vesztegetve száguldunk a közeli kórházba. Az emeletre tartva, a lépcsőfordulóban találkozunk a kedvesnek ugyan nem mondható főorvossal. Megszólítjuk, ő kelletlenül megáll. Bemutatkozunk és belekezdünk, (hiszen ő maga mondta, hogy bármit tapasztalunk, akkor egyből odamenjünk, hiszen minden perc számít…) hogy azért jöttünk, mert a stroke tüneteit észleltük. De a doktor a második mondat után félbeszakította a kibontakozó dialógust és közölte velünk, hogy menjünk a sürgősségire. Ledermedünk, szóhoz sem jutunk először… mire észbe kapunk már hűlt helyét sem látni a főorvosnak. Aztán az indulat motorja dübörögve bőgni kezd az agyamban: hívd ki a mentőket, ide az osztályra, hogy lássák el azonnal kedves betegünket! De a tét, hogy perceket veszthetünk, felülbírálja ezt, és nekivágunk, hogy az egész kórházat megkerülve jelentkezzünk a sürgősségin.

Ott végre megvizsgálták. Míg várakozunk, sokadszor olvasom a jól ismert plakáton: STROKE! Ne késlekedj! Idő = Agy. Minden perc számít! Gyorsan, gyorsan… Hívd a 104-et! Öt órán keresztül ágyba fektették, majd egy tablettával hazaküldték… Kiszolgáltatottan, tehetetlenül leforrázva állunk, mert hiába tudjuk a nyilvánvaló tényeket – kénytelenek vagyunk édesanyámat hazaszállítani.
Másnap délelőtt, a nővérem mikor meglátogatja, azt tapasztalja, hogy anyukám nem emlékszik a napokra, dátumokra, az írás és számolás pedig végképp nem megy, beszélni is alig tud. Kórházról pedig az előző napok tapasztalata alapján hallani sem akar. Telefonon megbeszéljük gyorsan a fejleményeket, és nővérem azonnal hívja a mentőket. Ők komolyan veszik a telefonos riasztást, a rohamkocsi perceken belül megérkezik. A mentőorvos gyorsan felállítja a diagnózist – stroke – és gyorsan hozzá is kezd az életmentéshez…
Következő napon a kórházban, a stroke osztályon ébred az édesanyám. Túl sokat nem aludt. Félhomály, fekete és fehér, és ahogy ezek összefolynak: ebből születik a kórtermi szürke. Na, ez az, – döbbent rá – ez volt az a furcsa, szokatlan, ami uralkodik a szobában. Emlékképek, villanások jönnek elő. Töpreng azon az úton, amely ehhez a kórházi ágyhoz vezetett. Furcsa, szólna, de nem tud. Menni is csak önön rábeszélésével. Egyszerűen nem érti a helyzetet. Próbál írni, de az ujjai lefagyva, nem akarnak engedelmeskedni neki.
Széjjelnéz, az egyik sarokban egy beteg keze élettelenül lóg le az ágyról, kómában van. Hörögve veszi a levegőt, minden sóhajtása egy ellopott perc a haláltól. Egy másik, a fél oldalán béna, segítség nélkül semmit sem tud tenni. Teljes a kiszolgáltatottság. A többiek is magukba zárkózottan próbálják helyre tenni a vadonatúj valóságot. Csüggedt emberek, leselejtezik önmagukat mások segítsége nélkül is, mintha Pandora szelencéjének összes lakója költözött volna beléjük. Kivéve a reményt.

Túl már az első megrázkódtatásokon, pár napja már itt eszi kenyerét.
-     Mi lesz vele így?
Suhan át homlokán a gond felhője. De elhessenti egy mozdulattal. Ettől több az Élet.
Itt tart éppen, amikor látogatója érkezik, pontosabban itt léptem be az „ajtaján”. Megöleljük egymást, én beszélek, ő beszélne. Mosolyogok, ő mosolyogna, de kedves arcát a stroke mereven markában fogja. Beszélek neki a családról, unokáiról és az aznapi történésekről. Ő értőn bólint. Egyre közeledünk a jelenhez, sorban fogynak el a külső témák, egyszerre a kórházban találjuk magukat. Elérkezett az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy beszélni a kell vele a jövőről, a holnapi napról és a miértről.
-    Anyu, nézzél jól szét: ez most a munkahelyed.
A nyitott ablak felé nézett, melyen észrevétlen bereppent és óvatosan a vállára ereszkedett egy fehér lepke.
Körbepillantott. Ő ezt már valahol tudta. Persze. Csak nem tudta elmondani, a papír és toll meg nem az ő világa. Mélyen a szemembe nézett és egyetértően bólintott. Ültünk az ágy szélén, beszéltünk még egy sort szavak nélkül, aztán búcsúztam. Ő ott maradt, s vele a kimondatlan szavai.

Este, mikor a fények kihunytak, csak a betegség zajai zavarták meg az éjszaka némaságát. Anyu fekszik az ágyban, a szívében beszél, aktívan kommunikál. Teste templom, szíve a Szentek Szentje, hová az Isten nemcsak vendégségbe jár. Vele osztja meg örömét-baját.
- Uram, minek vagyok itt, ha beszélni nem tudok. Kérlek, segítsél – szólítja meg – rólad szeretnék beszélni!!
Tevékeny életében sosem volt kiszolgáltatva. Tenni akar. Hasznossá válni. Amíg nem értik szavát, addig beszéljenek helyette a tettei. Ekkor az egyik szobatársa nyögve próbál feltápászkodni és a wcre elmenni. Szétnéz, de nincs más segítség, majd látva a nővérek hiányát szolgálatba helyezi magát…
Reggel újságot böngész, Bibliát olvas. Kezdenek ismét összeállni a gondolatok. Kitolakodik száján a kedves név: Jézus!
A délutáni találkozásunkkor megteremti első mondatát a legnagyobb boldogságunkra.
- Újra beszélni akarok!!
Bólintunk némán, szavunk sincs… Kezünk és lelkünk összeér.
Szóba kerülnek a kórházi felvétel körülményei, mi vitatnánk a főorvos hozzáállását: egyáltalán, mint az emberét, nem is az orvosét, de ő enyhítően emeli karját. Benne van minden. Kedveseim, értitek már, nem ember kezében van a sorsom…
Hálaének tölti be templomát, egész délután zeng az angyal kórus.
Öröme sugározva tölti be a teret, ereje és szelleme szabadon szárnyal, nincs már korlátok közé zárva. A szürke ismét feketévé és fehérré vált.

A stroke markából ismét kicsúszott egy ember…és a harmadik héten már a rehabilitációs osztályon az egész szoba teli torokból énekel…

arobi