„Lámpást se azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék..” illetve, hogy ne gyújtsák azt meg.
A lámpás, az olajtartóból, az olajból és a kanócból (régies nevén: szövétnekből) áll. A kanóc, a lassan elégő életünk, az olaj az energiaadó, égést adó szubsztancia, a Szent Szellem. Életünk fő feladata: jó illatú áldozatként elégve az Úr oltárán való világítás, ebben a sötét világban. A szövétnek fő feladata először is csordultig megszívni magát olajjal.
A Szent Szellembe való bemerítést követően, alapesetben, nekünk tocsogni kell az olajban, – ez az általunk felszívott olaj ég el mindenki számára látható módon, az életünkön, és világít. Ahogy az égő csipkebokorban is láttuk: ég, és mégsem ég el. Isten ehhez az égéshez mindent biztosított számunkra, és a szövétnek szívóképessége, annak természetéből adódóan képes az olaj felszívására, de annak intenzitása csak rajtunk múlik. A fényt a világításhoz a láng adja, és láng csak égéskor jelentkezik. A kanócnak csak annyi köze van a lánghoz, hogy az olajat átengedi magán, és felületet, teret biztosít annak az égéshez.
Így van ez velünk is, annyira tudunk világítani, amennyire engedjük az Szent Szellemet áradni magunkon keresztül. Ne félj attól, hogy elégsz! Isten előre megadta már a rendelt idejét, a kanócod szavatosságának, élettartamának. Azt senki, és semmi sem befolyásolhatja, Őrajta kívül. Mert Jézus Krisztus Szent Szellembe, és tűzbe merít be (keresztel)
mm
