Fekszem az ágyban és hallgatom az ablakon át beszűrődő vidám madáréneket. Mi mindenről mesélhetnek… Életről, szerelemről, a csodás napkeltéről, párjukról, fészeképítésről, fiókákról – hirdetik a teremtett világ mindent átható csodáit.
Fekszem az ágyban továbbra is. Csodás a hajnal, ha kinéznék az üvegen túlra, láthatnám, miként a hajnal pirulva éled, színesbe öltözteti a rétet. Víg szelő fésüli a fákat, hajuk fonatát kibontva fehér és rózsaszín virágokat tűzdel beléjük. Mint megannyi szűzlány szemérmesen állnak, boldogok, mert szerelmesük érkezik. Lábuk elé csokorba terítve a hamvas virágok, megújult zöld pázsitba beleszőve kedves gombák, felettük a dongó és lepke táncol, ágak közt megbújva kakukk fújja egyhangú nótáját: élni jó! A csalitosban borz, őz és vadkan rejtve, csak a jelenlétük olvasható a csörgedező patak menti sárban, miként beírták magukat a jelenléti ívre.
Felébredni még nem akarok, lustán nyújtózom tovább az ágyban. Takarómat félig a fejemre húzom, meg húzom is az időt tovább, mert szeretném, ha egy kicsit még megállna a fejem felett. Vágyom beleolvadni ebbe a lélegzetelállító nyugalomba, együtt dobogni a Föld szívhangjával. Szemem becsukom, csupán a gondolataim járkálnak kéz a kézben, utaznak térben és időben, korlát nélküli. A gondolat tettestársam immár, együtt kalandozunk. Léptei, mint a metronóm finom metódusai ringatnak álom és ébrenlét határán. A múltban és jelenben élek, a jövőt még messze, csak a szívemmel érzem.
Átfordulok a másik oldalamra, karomat befúrom a takaró alá. A retinákon át beszűrődő fényből sejtem, hogy hol is tartok épp. Vasárnapnál. Akkor még maradok. Folytathatom még.
Fészeképítés. A születés csodája. Miként én is vártam a társamat. Miközben várakoztam, szívemet ünneplőbe öltöztettem. Sejtettem a felfoghatatlant, hogy valami jön, ami csodálatos.
De csak elképzeléseim voltak. Míg egymagában él az ember, addig csak önmagára van gondja. Egyszerűbb is valahol, sivárabb is. Belül a legtöbb ember vágyik a kiteljesedésre. Én is éreztem, hogy sok minden hiányzik még az életemből, azt is tudtam, hogy az óramutatót nem érdemes előretekerni, és hogy nem elég önmagába a lángoló érzelem. Érdemes megvárni a biológiai óra ketyegése mellett az ébresztő hangjának a jelzését is. Addig éltem bele a világba, hagytam magamat sodortatni a naptárral.
Majd váratlanul, bejelentés nélkül érkezett. Szép volt. A legszebb. Az orrom előtt állt, én meg először nem is vettem észre. Tiszta volt és tündöklően üde. Nyíló rózsa. Leszakítani sem mertem, csak körüljártam. Szirmait bontogatta, én meg csak szájtátva bámultam. Levélkarjaival hajladozva táncolt, én meg suta medvejárásban forogtam körötte. Minden szeretetem kimutatása abban állt, hogy össze ne tiporjam súlyos énem lépteivel. Így éltünk
izgalmas paralel heteket.
Megfordulok az ágyban. Most tartok a legjobb résznél. Most már maradok, még ha a hasamra sütne is a sötétítő mellett rám a napocska, akkor is. A lábam kicsúszott közben a takaró alól, gyorsan befedem, nehogy emiatt felébredjek. Lecsukom a szeme és álmodom a múltat tovább.
Akkor is álmodtam tovább. De vele. Ott voltunk a konyhában, folyt a meleg víz a mosogatóba, folyt ügyes keze közt a munka, folyt közöttünk az édes beszélgetés… és akkor már álmomban tudtam, hogy ő az enyém és én az övé. Elöntött akkor is forróság és most is… Barátság, szeretet, szerelem – ezek mind sorban, egymás után megérkeztek, mint turbékoló gerlicék, a szívembe befészkeltek. Majd merészen elé álltam és mondandómat kertelés nélkül előadtam. Szóltam, ő pedig hatalmas kék szemével hallgatott. A boldogító igenjére vártam, szavára lehoztam volna egy csillagot. Vagy százat is. Ő mosolygott, majd türelmemet kérve válaszolt: hadd gondolja végig ezt az égi jelet. Várjak, hogy megjelenik-e az ő horizontján is ikertársa. Két nap múlva szállt le a hatos buszról, pont a lábam elé. Én is álmodtam! – szólt, és hozzám röppent, kezét kezembe temetve sétáltunk most már az Óra-ékszerbe. Mintha nem is pár napja történt volna lánykérésem, mintha mindig is így lett volna, már vagy ezer éve, olyan természetes volt, ahogy mentünk kereskedésbe…
Nem akarok ébredni! Most már az egész fejem a takaró alatt, hasra fordulok, a párnához szorítom szememet, hogy meghosszabbítsam a látomást.
Újra élem a pillanat minden morzsáját. Érzem haja illatát, finom ujjainak érintését, hallom kopogó lépteit, miként mellettem büszkén lépdel!
A boldogság nemcsak vendégségbe érkezett hozzánk, hanem beköltözött végleg. Végérvényesen. A házasságkötésünk nem csupán egy papír átadása volt az életünkben, hanem örök szövetség megkötése. Szövetségkötés Isten és a két eggyé forrt szív között. Nem egy pipa a sor végén, hanem időkön, világokon át a szeretet hirdetése. Kinyilvánítása eggyé válásunknak időtlen időkig a mélységek és a kozmosz szeme láttára.
Megmozdul váratlan a telefonom. Rezegni kezd, majd a Pink Floyd játszani kezdi a Money-t.
Ébredni kell, széttörte a látomást a valóság. Utolért a ma. Beleszippantok még utoljára a csendbe és meghallom, ahogy énekli az ablakhoz lehajló akácfa ágáról a fülemüle legszebb szavát, mivel Kedvesem búcsúzott tőlem: szeretlek!
arobi
