„Az ősz haj dicsőség koronája, azokon, akik igazságosan élnek.”Péld. 16:31
Mindannyiunknak vannak életcéljaink, valami hajt, ösztönöz bennünket azok elérésére. A nagy kérdés az, hogy mi(k) az(ok)? Idővel az „élet” lassanként „lehámozza” rólunk a burkainkat és egyre inkább nyilvánvalóvá válik az igazi bensőnk, – ahogyan ez hagymapucoláskor van – lekerülnek a burkoló levelek rólunk.
Életem eddig eltelt 60 éve során sok embert megismerhettem, voltak köztük idős férfiak és hölgyek is. Most, ahogy visszaemlékszem néhányukra két ember, jut hirtelen az eszembe, akikkel tartósabb és mélyebb kapcsolatban is voltam, – Vili bácsira és Rózsika nénire.
Mindketten a 80-as éveiket taposták már, tehát elmondhatjuk, hogy életük java már mögöttük volt.
Vili bácsi a „parkett ördöge”, aki 75 évesen még úgy táncolt, mint egy 25 éves fiatalember, igazi életművész volt, egy örökifjú charmeur, – személye szinte hozzátartozott a kisváros éjszakai életéhez. Humoros, jó kedélyű, vidám ember volt, aki sokat mesélt fiatalságáról. Történetei szinte mindig a „dolce vita”-ról szóltak, azonban félreérthetetlenül érezhető volt egyfajta szomorúság, keserűség, ami abból fakadt, hogy képtelen volt elfogadni, hogy ifjúsága tovaszállt.
Akkor fiatalemberként én is szerettem volna így megöregedni, mint ő, ennyi kalandot, nőismerősöket, és úgy, mint ő is nagykanállal habzsolni az életet.
Hogy mit is tanultam akkor tőle, – nos tetszett, ahogy mozgott a társaságban, udvarolt a hölgyeknek, akik még öreg korában is körberajongták. Kellemes ember volt. Mi maradt meg a „hámozás” során? Emlékei a szórakozásról, a hölgyismerőseiről szóltak, nehezen vévén tudomásul, hogy elillant az élet felette.
32 évesen találkoztam Rózsi nénivel, aki akkor 82 éves volt. Egy postahivatalban láttam meg, botra támaszkodva, összegörnyedten állt ott, – első pillantásra, szánalomra méltó figurának tűnt. Miután szóba elegyedtem vele meg is, kérdeztem tőle: „Nehéz lehet már így megöregedve, szinte mozgásképtelenül az élet?”
Arra gondoltam, hogy nem akarnám megérni ezt a kort.
Nem várt válasz következett, amelyből túláradó öröm, emlékeiből, történeteiből bölcsesség és megannyi megtapasztalás sugárzott. Kiderült, hogy 17 évesen találkozott Jézus Krisztussal, megbékélt Általa Istennel.
Hosszabb beszélgetés következett, melynek hatására az én életem is gyökeresen megváltozott. Ma is előttem, van, ahogy ráncos kezeit imára kulcsolta, és szüntelenül mosolygós arccal vigasztal embereket, arról beszélt szüntelen, hogy milyen szép is az élet.
A kérdés az, hogy mi az életcélom?
Mi hajtja mintegy belső motorként az életemet?
Mi derül ki a „hámozáskor”, és mi van, ha már deresedik a határ, homályosodnak lassan az ablakok, megfogyatkoznak az őrlőleányok és megöregszel?
Csak elmúltak az évek fölöttem, vagy beteljesedettnek mondhatom azt az időt, amit megértem?
Hogy fognak rád emlékezni az emberek, mit hagysz szellemi örökségül hátra?
Szagot árasztok, vagy Illatot? Csípős, könnyfakasztó, keserű, szagot, vagy jó illatot?
mm
