Viki már 15 éves kora óta érdeklődött az autóvezetés iránt. Azon kívül, hogy időnként a földúton gyakoroltunk, teljes mértékig elleneztem, hogy 18. születésnapja előtt jogosítványa legyen.
Idén januárban betöltötte a 17. életévét. Látva, hogy megfontolt, okos lány – átértékelve korábbi álláspontomat – az egyik tavaszi vacsora alkalmával az imacédulára azt a kérést fogalmaztam meg, hogy szeretném, hogy legyen Vikinek jogosítványa és jó lenne, ha ez nem jelentene plusz anyagi megterhelést a számunkra.
Néhány hét múlva megtörtént a csoda: Viki írt egy SMS-t – miközben nagyapjával beszélt telefonon (még jó, hogy ilyen szuper telefonja van) -, hogy a papa azt szeretné, ha a nyáron letenné a jogosítványt és majd ő finanszírozza az egészet.
Hát erre a legkevésbé számítottam, és arra főleg nem, amilyen indulattal ezt közölte Vikivel:
„Engem nem érdekel, mit szólnak a szüleid hozzá! Apádnak is 17 évesen lett jogosítványa. Neked is lesz most, majd én kifizetem!”
Mit szólunk hozzá?
Hálásan köszönjük, Istenem!
2010. augusztus 1.
Fülekiné Kiss Mónika
.jpg "dscf7163 (Custom)")
