A kérdés lehet, hogy furcsa. Egyeseknek kellemetlenül hangzik, durvának, kisarkítottnak. Jézusnak gyakorta vannak furcsának tűnő kérdései, és ezek általában személyesek, csakis hozzám intézett kérdések, melyekre a szívem legmélyéről adott, őszinte válaszokat vár, nem felületes, elhamarkodott, nagy és szép szavakat. Ezért sok esetben többször is felteszi ugyanazt a kérdést. A vele való kapcsolat létrejötte után, – a megtérésünket követően is – Ő meghagyja szabad akaratunkat. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre valóban őszinte válaszokat adhassunk, fontos, hogy megértsük a kérdését. A címben lévő kérdés megválaszolását illetően először tisztáznom kellett azt, hogy mit is ért az Úr ezalatt?
Lassan tisztázódott bennem, hogy Istennek nem a szabad kapacitásomra van szüksége! Nem a szabadidőmre, megmaradt erőmre, maradék energiámra, hanem teljes lényemnek, szívemnek teljes odaszánására. Semmiképpen nem a „maradékomra”.
Pál apostol leveleiből kitűnik, így a Gal. 1:10 verséből is világosan, hogy ő ezt megértette, és kapcsolatát illetően magát nem Krisztus komornyikjának, hanem az Ő rabszolgájának tekinti, és az ezt kifejező szó – a Károlyi bibliafordításban – a „dúlosz” „rabszolga”. Felismerte, hogy a rabszolga jogi státuszát illetően nem szabad ember, hanem az ő Ura tulajdona, – az ő esetében – neki nincs semmije sem. Mindene, amije van Krisztusé! Csodálatos, hogy ennek megélését a gyakorlati életünkben az Úr folyamatosan ránk bízza. Emberhalászok vagyunk, nem horgászok pecabottal, hanem halászok hálóval. A halász=elhívás, a horgász=hobbi, szabadidős szórakozás, időtöltés.
mm
