FGBMFI

Egy meleg nyári péntek délután Viktória lányom felhívott, hogy „jó” híre van, eltört a kulcscsontja a strandon csúszdázás közben. Miután háromszor frászt kaptam beszélgetés közben, megbeszéltük, hogy annak ellenére, hogy hétfőig Győrben maradt volna, másnap hazajön. Alig vártam, hogy lássam.

A testén hálós szorítókötés volt, a szemében meg tükröződött a fájdalom. A 17 éves nagylány átváltozott „picilánnyá”, aki alig várja, hogy anyukája egy puszival elmulassza a fájdalmat. Sajnos, ez most nem volt elég.

Hétfőn kontrollra mentünk, már ide Budapestre. A röntgen alapján megállapították, hogy nem történt elmozdulás, nem kell megműteni. Úgynevezett 8-as kötést tettek rá, amivel már könnyebb volt neki.

Másnap az imakörön, mikor megkérdezték, hogy van-e valakinek valami olyan mondanivalója, amit megosztana a többiekkel, csak úgy buggyantak belőlem a szavak és elmeséltem, mi történt és azt is, hogy keresem a választ, hogy ez miért történt.

Egy hét múlva az újabb röntgen alapján ismét azt állapították meg, hogy nincs elmozdulás és olyan szépen gyógyuló „jó indulatú” törése van, hogy már a 8-as kötés sem szükséges. Elég 3-4 napig kendővel felkötni, aztán jöhet a gyógytorna. A balesetiről hazafelé tartva felhívtam Lacit, a férjemet és elújságoltam, mit mondott az orvos. Ő erre azt válaszolta: „Hát, ő nem ismeri a mi másik orvosunkat!”

És aztán szépen lassan a válaszok is meglettek az imakörön feltett kérdéseimre. A kamaszodó lányommal ismét közel kerültünk egymáshoz azalatt az idő alatt, míg mindenben a segítségére voltam. Ő közelebb került az Úrhoz, hiszen – mint utóbb kiderült – imádkozott a gyógyulásáért. És még egy újabb tanúbizonyságom is lett. Köszönöm mindenkinek, aki velünk együtt imádkozott Viki mihamarabbi gyógyulásáért. Tudom, sokkal többen vagytok, mint amennyiről tudok.

Istenem, köszönöm ezt az újabb csodát az életemben.

2010. augusztus 1.

Fülekiné Kiss Mónika