Az apa gondolatai az iskolában jártak, távol a lankás hegyoldaltól, ahol a gyermekei szánkóztak. Az előző nap is hajba kaptak a speciális osztály tanulói. Ott vannak a tanárok, és még sem tudják megelőzni ezeket a konfliktusokat?! Itt tartott gondolatban, mikor bekövetkezett a baj. Kislánya nagy lendülettel, a dombról szánkóval közeledett, alig egy méterre haladt volna el mellette, de a hó alatt megbúvó vakondtúrásba beleakadt a lába. Reccsent a csont, és fájdalmas kiáltása édesapja szívét markolta. Meglátva a kitekeredett lábát, félbeszakadt elmélkedésére gondolt, itt állt a gyereke mellett és mégsem tudta megelőzni a balesetet…
Feltette síró kislányát a szánkóra, és a másik két gyerekkel futva indultak el segítséget keresni, hogy azonnal kórházba vigyék a kis beteget. Tíz perc sem telt bele, a két nagyobbra már a nagyszüleik felügyeltek, a kisebbik lánnyal a röntgenre vártak. A felvételi osztály orvosa a röntgenfelvétel megtekintése után gyorsan intézkedett, és a műtő felé vették az útjukat. Ott a kis beteget elvették az apa karjából, és máris vitték be a műtőbe, hogy a lábszárból letört csontot a helyére illesszék és rögzítsék.
Az ajtó előtt várakozva az őrjítő gondolatok, a vád és a védelem hangjai kergették egymást az édesapa fejében. Könnyek és miértek között vergődött sok percen át. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Majd végre az eget kezdte ostromolni, és kérte, hogy gyógyuljon meg a lánya. Barátai telefonon keresztül biztatták, hogy meg fog gyógyulni és teljesen rendbe fog jönni a sérült láb. A falióra mutatói ólomlábakon jártak.
Tengernyi sok idő után kinyílt a műtő ajtaja, kitolták a hüppögő beteget, aki apját látva megnyugodott, és kigyúlt arcán a mosoly. A beavatkozást végző orvos beszámolt arról, hogy sikeresen ellátták a törést, de megfigyelés és még további kórházi ápolás miatt felvették a gyerekosztályra. Az apa a helyzetet elfogadva, a miérteket átgondolva el kezdte figyelni, hogy vajon mit tartogat számukra még ez a nap. Lehiggadva tudta, hogy semmi sem történik véletlenül, és várta, hogy mit fognak hozni a következő órák.
Az ötágyas kórteremnek még csak egy lakója volt ekkor, így választhattak és elfoglalták az ajtó melletti ágyat. Alighogy berendezkedtek, amikor nyílt az ajtó, és egy másik sérült érkezett a szobába, egy újabb szánkó balesetes. Ugyanott törött a jobb lába, mint kis betegünknek. Ekkor ismerte fel a családot az apa, mert velük szeretett volna találkozni, és beszélni már hosszabb idő óta. A kislány apjáról szeretett volna beszélni velük, aki a nyáron fiatalon életét vesztette motorbalesetben. Isten útjai kifürkészhetetlenek – tartja a közmondás –hát ezért vagyunk itt! Hasított a férfiba a felismerés, azért, hogy elmondhassa azokat a szavakat, amire a temetést követően nem volt lehetősége. Bemutatkoztak egymásnak a családok, mert a férfi korábban sohasem beszélt az elhunyt feleségével. Mondanivalójával várt, még érett benne, nem akart rájuk rontani, és nem akarta a fájó sebeket felszaggatni. Beszélgetéseik során lassacskán kiderült a korábbi ismeretség, hogy a két férfi együtt járt főiskolába, és a közös buszozásaik során, ő már sokat hallott az elhunyt családjáról. Ő is elmesélte életét, miként neveli özvegyen három gyermekét társ nélkül. Szavainak hitelt a személyes tapasztalat adta, amit napról napra látott az özvegyasszony. Biztató szavai élettel teltek voltak, a megélt nehézségek ellenére is. El tudja mondani az utolsó beszélgetésükkor elhangzottakat: a családja iráni szeretetét, és hogy a férfi el kezdett járni az evangélium útján. Hiszen ekkor ment át a halálból az életbe, nem a balesetkor. A reményről beszélnek, mint tudásról, hogy van folytatás és találkozás.
A szemben lévő ágyra tizenkét éves formájú kis srác érkezett. A lányos szülők nem értik, hogy miként is kerül egy kiskamasz a lányok közé. A nővér megnyugtatja a hozzátartozókat, hogy ő egy olyan beteg, akit a saját apja fajtalankodása miatt vettek fel az osztályra. Őrá másképpen kell vigyázni… Az apa szóba elegyedett a fiúval, látta, hogy amiként volt, úgy menekítették a kórházba, úgy kap pizsamát és tisztálkodó szereket a nővértől. Beszélgetésük közben kiderült, hogy a fiú szeret olvasni, ezért megajándékozta őt egy könyvvel, ami a legboldogabb emberekről szól. És ettől a perctől kezdve a fiú csak olvas, és olvas, mást sem látni, míg a kórházi ágyat nyomja.
Napról napra cserélődnek a betegek, egyre másra kötetnek az ismeretségek, szövődnek a beszélgetések a jövőről, az életet szebbé tevő jó hírről. A hitről, a reményről, és a szeretetről.
Közben a szobának felvettek egy hat éves kislányt is, hogy kivizsgálják. Az előre vetített kép, amiről a kezelő orvosok tájékoztatták az aggódó édesanyát ijesztő: a jobb oldali veséjét el kell távolítani a csöppnyi leánykának. Elkezdődik itt is a beszélgetés, a hit beszéde, az evangélium megélése. A bizalmas beszélgetések során ajándékok cserélnek gazdát, a kis beteg kapott egy gyönyörű nyuszit, és a másik gyerek anyukája egy Bibliát.
Így telt el kilenc nap, az első már fényévnyire, az utolsó pedig csillogóan fényes – haza mehetnek!
Ahogy teltek múltak a napok úgy alakul és formálódik a kislány járása. Minden külső nyom, vagy maradandó sérülés nélkül vészelte át a balesetet. Érthetővé vált egy régi mondás: áldásukká vált a nagy nyomorúság! A család is nyert a kórházi együttlétekből, mert sok kedves emberrel ismerkedhettek meg. Ő rajtuk keresztül pedig másokhoz is eljutott a hír: van remény.
A legnagyobb örömöt az a képeslap okozta, egy beszámoló, amit egy kis Ipoly parti falucskából érkezett: nem kell már eltávolítani a régi beteg vesét – meggyógyult!
Jézus ma is köztünk jár, és gyógyítja a szívet, a lelket, és a testet is…
