Ma reggel egy érdekes gondolat jött elém. A Bibliában Isten ígéretei alapján, örök élet várományosai vagyunk, ha az Ő Fiát befogadva, ujjá születve, és mindvégig kitartva éljük le a még hústestben hátralévő földi életünket.
Tegnap láttam egy filmet, melyben a delfinek engedelmesen végrehajtották a betanított dolgokat, természetesen számítván, a gondozójuktól várható jutalomfalat és a dicséret reményében. Ezt, az engedelmesen végrehajtott feladatokat követően szisztematikusan mindig meg is kapták.
Egy kérdés merült fel bennem, vajon én miért is ragaszkodom az Úrhoz?
A beígért, a remélt jutalomért? Talán, hogy emberek felfigyeljenek rám, hogy én milyen „jó” is vagyok? Vagy azért, mert az Úrral közösen eltöltött idő során rádöbbentem arra, hogy nincs értelme az életnek másképp, hiszen csak így érdemes élni, vagy sehogy másként?
Emlékeim alapján, bizony a hitre jutásomat követően, volt egy időszak életemben, amikor a beígért jutalom, a megmenekülés, koronák, dicsőség, megdicsérés iránti vágy, és sok más ígéret is motivált az Isten iránt való engedelmességre, de most azt realizáltam, hogy valami beérett a szívemben, nevezetesen, hogy nincs ÉRTELME a másként való életnek, csakis úgy, ahogy azt Ő eltervezte. Már nem a jutalomfalatért „pacsizok”, „pitizek”, és teszek meg dolgokat „Neki”, hanem mert jólesik „pacsizni”, mert betölt a VÁGY, hogy figyeljek, hogy mi is következzék, mert csak úgy akarom csinálni, mert egyedül ez okoz ÖRÖMET bennem!
mm
