“Amikor megremegnek a háznak őrizői”…(Préd.12:5)
Annyi embertől hallom, hogy bezzeg, valamikor, amikor fiatal voltam, de szép volt, jó volt, akkor még bírtam ennyit, annyit, bezzeg most már nem megy ez, sem az, ..ó fiam, csak meg ne öregedjen az ember, mert az öregség nem jó dolog…én pedig nem akarok senki terhére lenni…stb.
Jómagam Isten kegyelméből megértem 61 évet, és egyáltalán nem értek egyet a fent idézett gondolatokkal. Mivelhogy mindennek rendelt ideje van, a korunknak is rendelt ideje van.
A Prédikátor könyve 12. fejezete néhány verse csodálatosan foglalja össze a fiatalságunktól kezdve, lepergő, lassan megöregedő életünket, és emlékeztet Isten iránt fennálló felelősségünkre, és a még előttünk álló, számadási kötelezettségünkre, érdemes nyitott szívvel elolvasni.
Számomra a (meg) öregedés, az “elmúlás”, fizikai lassulás, a (hús) testi “szervek” lassú elfáradása, Isten csodás, lassú és kíméletes “köldökzsinór elvágása” ettől a világtól. Az “útban hazafelé” pitvara.
Nagyon kíméletesen, csak mindig egy iciripiciri mikronnal lassulnak, homályosodnak, ráncosodnak, ritkulnak, gyengülnek, fakulnak az egykor viruló, erőtől duzzadó, feszes és tökéletes, pompában működő testi tagjaink. Tagjaimat illetően pedig, minden mikronnyi, “minőségcsökkenés” számomra az Ő ölelésének szorosabbá válása, amelyben lassanként a “Magához való vonást”, számomra könnyebbé teszi. Ahogy így korosodom, öregszem, egyre közelebbinek érzem Őt, egyben egyre Őreá utaltabbnak érzem magam. Mit értek ezalatt? Nos, amit valaha – akár szellemileg, akár fizikailag – könnyedén és minden gondolkodás nélkül, “csípőből” meg tudtam tenni, oldani, azt ma egyre gyakrabban már lehet, hogy csak Vele együtt, – az Ő segítségével – vagyok képes megtenni. És ez miért lenne rossz? Hisz “sokkal jobban van dolga a kettőnek, mint az egynek..”
mm
