FGBMFI

Újra elővettünk egy régi írást. Viszonylag ritkán teszünk ilyet, de ez nagyon időszerű.

A panaszkodás mérgez. Megfertőzi a panaszkodót, továbbá mindenkit, aki azt hallgatja. Néha azt hisszük, hogy a panaszkodás segít, nevezetesen kitartunk amellett a véleményünk mellet: “ha valaki nem mondja ki a dolgot, az sosem fog megváltozni”.  Mintha pozitív változás jöhetne negatív szavak által.

Azt hisszük,  panaszkodásunkkal valami jó dolgot teszünk. De a panaszkodást inkább kerülni kell mintsem, hogy arra használni, hogy azzal megoldjuk a problémát. Ha így teszünk, akkor – a változást elősegítő, konstruktív támogatás és a megoldás helyett, – a probléma  részesévé válhatunk. Minél inkább panaszkodsz annál inkább problémaközpontúvá, válsz, és mennél inkább válsz azzá, annál jobban fogsz panaszkodni, míg végül a saját zúgolódásod téged fog leginkább negatívan befolyásolni.

A zsoltáríró mondja: “Panaszkodtam és a lelkem nyomasztott „(elborít, elnyom) (Zsolt. 77: 3)

Ha senki nem figyelne szavaidra, terád hatással vannak, mert mielőtt kimondanád azokat, átgondolod, mert: „a szív teljességéből szól a száj”.

Amikor kimondod a szavakat, hallod azokat, el is hiszed, mintha azok egy megbízható tekintélytől származnának. Ahányszor ismételgeted, annyiszor megerősíted (erőt adsz) azok hatását magadra nézve mindaddig, amíg saját panaszkodásaid áldozatává nem válsz, illetve teszed magad. A szellemed végül nem az emberek által okozott, hozott problémák, által válik elnyomottá, depresszívvé, hanem saját panaszkodásod áldozatává válsz.

Ezért: „Mindent elégedetlenség és panaszkodás nélkül tegyetek! Akkor Isten ártatlan és tiszta gyermekei lesztek, akikben senki sem talál hibát. A gonosz és romlott emberek között úgy ragyogtok, mint a csillagok a sötét éjszakában. Igen, így fényletek közöttük, amikor Isten életet adó üzenetét mondjátok nekik. (Fil. 2: 14-15; Egysz. fordítás)