A “modern, nyugati ember” leginkább a médiából tájékozódik. A saját létét, a hitét, vallását, gondolatait túlnyomórészt a média befolyása által alakítja ki. Azt már régóta feszegetik a pszichológusok, hogy európa egy erkölcsi válságban van, hogy a modern ember nem tudja igazán kicsoda, nincsenek példaképei stb. Nem is erről szeretnék írni, hanem arról, hogy ez a fajta (tömeg)tájékoztatás hova vezetett eddig, és ebből kifolyólag hova tartunk mi, egyes keresztény emberek. Quo vadis, keresztény?
A média, attól függően, hogy jobboldali vagy baloldali, jellemzően két módon közelíti meg a vallás, főleg a kereszténység témáját. A baloldali, liberális firkálmányok, riportok a kereszténység “elmaszatolására” törekszenek. Azt állítják, hogy, ami a bibliában van, az puszta emberi termék, semmi isteni nincs benne, és különben is idejét múlta, hiszen ma már nincs szükség ilyen istenképre. Ha pedig valaki a keresztények közül hangot mer emelni egy “társadalmilag elfogadott” dolog ellen akkor felteszik a másik lemezt. Lévén a kereszténység a szeretetben és megbocsátásban gyökerezik, a kereszténynek “nyitott elmével” el kell fogadni(!), el kell tűrni minden semmitmondó maszlagot, amit le akarnak nyomni a torkán.
Hiszen, mondják ők, a keresztényeknek el kell fogadni a másságot, meg kell bocsátani, nem szabad ítélni, oda kell tartani a másik orcánkat és így tovább. Vannak egyházi vezetők is, akik úgy gondolják, hogy ilyen magatartással többeket megnyernek, hogy ha nem ítélik el a deviáns, destruktív viselkedésű embereket, akkor megtelnek majd a templomok padjai. Mielőtt még kiakdna a kedves olvasó, nem arra gondolok, hogy a kereszténység zászlaja alatt hadjáratot kell indítani a homokosok, hazaárulók, vagy bármely embercsoport ellen (habár, bevallom, a barikádokon harcoló, hitét nyíltan vállaló, modern meséből megelevenedett harcos képe nem áll messze tőlem). Arra gondolok, hogy a valódi megbánás, megjobbulási szándék nélküli, pusztán a vallásosság látszatát fenntartó, az igazságosság és alázatosság illúzióját kelteni akaró egyedeket is hajlandó megtűrni soraiban a kereszténység, mert azok is gyarapítják az egyházi létszámot, mert -mit tudhatom én- Isten megadhatja nekik ugyanazt a kegyelmet, amit az igazaknak ígért. Ergo, nincs jogom ítélni, nincs jogom nem közösséget vállalni ezekkel az emberekkel, meg kell tűrnöm oket, hiszen ha elég hosszú ideig járnak össze az igazakkal, talán nekik is megadatik, hogy megigazuljanak. Hát, igen. Abba valóban nem folyhatok bele, hogy Isten kit vonz magához, és kit nem (és jobb is, hogy nem folyhatok bele, mert akkor a mennyek országa egy-kettőre gyéren lakott területté válna). Azt azonban tudom, ahogy tudta Pál apostol is, hogy “Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1 Kor 15:33). Máshol más szavakkal, de ugyanezt mondta “Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti” (Gal 5:9).
Lassan, de biztosan arra törekszik az ellenség, hogy azt, amit biztosan tudtunk, amiben biztosan hittünk, amit biztosra vettünk elhomályosítsa, elbizonytalanítson bennünket. Arra kényszerít, hogy befogadjuk őt magunk közé, és figyeljünk arra amit mond. Mi pedig figyelünk, hiszen már 
évtizedek óta sulykolja belénk, hogy nyitottaknak kell lennünk, haladni kell a korral, be kell fogadni az újat. Ha pedig ennyi ideje halljuk, akkor biztos igaz, nem? Aki nem figyel rá, vagy nem eléggé, azt megbélyegzi, stigmatizálja. Természetesen senki sem akar negatív stigmát viselve élni, így ez az egyik leghatékonyabb eszköze ellenünk.
A sártengerként mindehonnan ránk zúduló politikai korrektségre való felszólítás(röviden: polkorrektség), az intolerancia, rasszizmus, nácizmus, fasizmus stigmájával való riogatás hazuggá tett mindannyiunkat. Hazudunk magunknak arról, hogy nem olyan rossz a helyzet, hazudunk a társadalomnak azzal ahogy a kereszténységet bemutatjuk, ahogy a Krisztust képviseljük. A végletekig elmegyünk annak érdekében, hogy a társadalom ne bélyegezzen meg bennünket, mint rasszista, fasiszta, kireksztő ” szervezetet”. Annak érdekében, hogy senkit ne bántsunk meg mindig csak ugyanazt a pár bibliai verset hangoztatjuk “… mert úgy szerette Isten a világot…”, vagy “… Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön…”, vagy “Az Isten szeretet”.
Ezektől azt reméljük, hogy olyan pozitzív képet fest majd rólunk (az egyházról, a templomba járó egyes emberről), ami az evangélium üzenetét elfogadhatóvá teszi mindazok számára, akiknek “viszket a fülük”. Páltól kölcsönöztem ezt a szófordulatot, de érdemes megnézni mit ír a 2Tim 4:3 “Mert lesz idõ, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük”
Ha bűnről van szó, kertelünk. Olyan igaz, ám általánosító mondatokat hangoztatunk csak, mint a “Minden ember vétkes, és híjával van Isten dicsőségének”. Ha nem emelünk ki egy csoportot sem, hanem csak úgy általánosítunk, akkor nem ér majd bennünket bírálat, és szépen, nyugodtan, konfliktusok nélkül elzsolozsmázgatunk magunknak, remélve, hogy senki nem kavarja fel az állóvizet, és ebben a látszólagos nyugalomban fenntarthatjuk annak a látszatát, hogy mi bizony teszünk valamit.
Feltette már magának a kérdést bárki is, hogy hova vezet ez? Keresztény fórumokat olvasgatva láttam, hogy ha ezeket a kérdéseket feszegeti valaki, akkor gyorsan letorkolják a “nagyok”. Mindig van egy (néha több) megmondóember, akinek a szavai hallatán a többiek bólogatnak, mint zsiguli hátsó ablakában a műanyag kutya. Gondolom kényelmes álláspont ez a bólogatók részéről: “a megmondóember csak tudja, mi a jó, nekem nem kell gondolkodni, csak megyek utána, így nem lesz rajtam felelősség, ha valami balul ütne ki”. “Parancsra tettem”, ez a védekezés sokszor hangzott el Nürnbergben is, és már ott sem volt elfogadható kifogás (más tészta, hogy akik ott ítéltek a legkevésbé sem mondhatóak igazságosnak, vagy pártatlannak, de ezt majd máskor boncolgatjuk). Elmodta ezt már Jakab apostol is “Aki tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak” (Jak 4:17).
A nyugati keresztény ember, az őt körülvevő társadalommal együtt mély erkölcsi és lelki válságba csúszott. A család rombolása, a családnál nagyobb egységes közösségek szétzilálása (pl. egyházi közösségek), amelyek a társadalom alapjait képezték, meghozták gyümölcsüket. A napi híreket olvasva pontosan kirajzolódik a válság mélysége: rablás, gyilkosság, tanárverés, rendőri brutalitás, korrupt vezetőség, nyerészkedések, betegségek, szinte teljes aposztázia. Pontosan eltervezett és precízen végrehajtott hadjáratnak lehetünk a tanúi. Az ellenségünk intelligens, kegyetlen lény, és nem vehetjük félvállról a törekvéseit. Abban, hogy a civilizációnk ide jutott, bizony mindannyiunknak szerepe van. Jóllehet megmondta Jézus, lassan már kétezer éve, hogy az utolsó időkben sokan elhidegülnek majd és elfordulnak, de ez nem ok arra, hogy legyintsünk és azt mondjuk, hogy túl kicsi pontok vagyunk mi ahhoz, hogy ezen változtassunk. A félreértés elkerülése végett: nem azt mondom, hogy azon kellene változtatni, amit Jézus kijelentett. Azon kell változtatni, hogy mi hogy viszonyulunk a kijelentéshez, és a bennünket körülvevő világhoz.
Nem hiszek az emberek által létrehozott munkacsoportokban, kerekasztalokban, szellemi műhelyekben, sőt, bizonyos fokig, azt kell modanom, a szerda esti bibliaórákban sem. Szerintem a sok beszéd a tettek halála. Ahhoz, hogy valami elinduljon először bennünk kell valaminek megmozdulnia.
Ami engem illet, kitartok a kereszténység, az igaz hit mellett. Nem azért, mert jó keresztény vagyok (Isten látja!). Nem is azért, mert feddhetetlen erkölcsű vagyok, vagy mert szent vagyok, hanem azért, mert ez legalább annyira meghatározó része a lényemnek, mint az, hogy férfi vagyok, vagy az, hogy világ életemben katona voltam. Ha röviden jellemezni kellene magamat, azt mondanám, férfi, katona, keresztény. A többi, mint a jelenlegi munkám, sikereim, kudarcaim, örömeim és bánataim csak múló dolgok, de a három felsorolt tény vagyok én. Férfi, mert az Isten annak teremtett ennek minden előnyével és hátrányával. Katona, mert gyermekkoromtól fogva arra készültem, hogy fegyvert forgassak. Keresztény, mert úgy érzem, és vallom is, hogy ez az egyetlen olyan vallás, amelyben nincsenek logikai bukfencek és fehér foltok. Az első betűtől az utolsóig megállja a helyét. Ez a három dolog tesz engem azzá ami vagyok, ezeken keresztül definiáltam magam.
Azt hiszem eljött az ideje, hogy a nyugati, keresztény ember, és az emberen keresztül az egyház újradefiniálja magát. Meg kell találnunk, meghatároznunk önmagunkat és nem szabad engedni, hogy az a nyugati civilizáció, amely egyre inkább egy jellegtelen, alaktalan masszává válik belénk sulykolja, hogy átlépett felettünk az idő, ha hiszünk a családban, a Krisztusban, és mindabban, ami röpke száz évvel ezelőtt még pozitív volt. Ideje újraértékelni önmagunkat, gondolatainkat, hitünket, különben biztos, hogy belekerülünk abba az olvasztótégelybe, amit a szabad gondolkodás, multikulturálizmus, feltétel nélküli tolerancia, vallások közötti párbeszéd és egyéb, határokat és korlátokat eltörölni de legalábbis elhomályosítani kívánó erők hoztak létre, azért, hogy előkészítsék a terepet egy olyan szereplő számára, aki ezt a személytelen, jellegtelen masszát befolyásolni és irányítani fogja.
A folyamat, amely végén a nyugati keresztény ember, mint kiforrott, önmagával, értékeivel és vágyaival tisztában levő ember áll, egy döntéssel kezdődik. Nem kvéker prédikátorok és megtérős zene által felkorbácsolt érzelmeken alapuló döntés kell, hanem józan, tudatos döntés annak tudatában, hogy akár döntünk, akár nem a történelem kereke nem áll meg, Isten terve nem áll le. Valójában, úgy érzem, sok választásunk nincs. Amint azt a francia idegenlégió nem hivatalos mottója is mondja “marche ou créve” – “menni, vagy meghalni”. Ha nem megyünk, Isten terve nélkülünk megy tovább.
írta: hunT
