Csoda voltam szeretteim számára. – örvendeztek, amikor megszülettem. Biztosítottak minden körülményt számomra, amit a szellemi, lelki és testi fejlődésemhez szükségesnek gondoltak. Bíztak bennem, és feltétel nélküli szeretettel vettek körül. Még semmit sem értettem, de ők mindenkor mellettem voltak, akkor is, ha már alig álltak a lábukon elcsigázottan a mindennapos munkától. Akkor is, ha kedvenc műsoruk futott a televízióban. Amikor lázas voltam az ágyam szélén ültek, ha szülőértekezletre kellett menni, ott voltak az érdekemben. Féltő szeretettel óvták lépteimet.
Az első pillanattól kezdve belém plántálták nem csak a szeretetüket, hanem azt a látásmódot, ahogyan ők viszonyultak a mindennapokhoz. Életmintául élték elém, már a tejjel adták a felelősségtudatot másokért, amit ők is kaptak egykor Bibliában gyökerező nagyszüleimtől. Amint cseperedtem, apróbb feladataim lettek, terelgettek segítőim abba az irányba, hogy ezeket a legjobban, örömmel tudjam végrehajtani. Ösztönöztek szép szóval, dicsérettel arra, hogy hasznos tagja legyek a családnak. Észre sem vettem és belém plántálták a kötelességtudatot is, ami testi/lelki fejlődésemmel egyenes arányban növekedett. Mindenkor tudatosították bennem, hogy fontos vagyok, értékes, bármi történne velem, mindenkor számíthatok rájuk. Így váltam felnőtté, önhibámból sok mellékutat is bejárva, de mindig visszamehettem az origóhoz, szüleim szeretetéhez.
De valami ekkor is hiányzott, bár lelkemben a pillanatnyi megnyugvást megtaláltam.
A fordulópont akkor következett be, amikor a legkevésbé vártam. Abból az irányból érkezett, ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá.
Sok érzelmi és lelki vegetálás után rá kellett döbbennem, hogy minden eddigi próbálkozásom, ami egy jobb és boldogabb léthez kellene – kevés. Keresés élmények és ezek ódiumai súlyos teherként rakódtak rám, az önpusztító nihilizmus szürke ködén át láttam már csak a világot. Huszonévesként aggastyánként. Kiégve. A keresés egy dologra viszont megtanított: önmagamban csak egy senki vagyok.
A leeresztett roletták résein keresztül bekukucskált a fény. A sötét érzelmeim rejtek zugait végig pásztázva, lassan közelebb ért hozzám. Majd megérintett. Tetszett. Jól esett. Tudtam, hogy jó ez nekem. De nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Távolodtam volna, mert féltem az újságától. Tusakodtam önmagammal. Közben pedig vonzott, mert a szívem legmélyén már tudtam, hogy ez az, amire mindig is vágytam. Egyre világosabbá vált körülöttem minden,… már nemcsak a kontúrokat láttam, hanem észrevettem a színeket, és ahogy nőtt a világosság meg tudtam különböztetni az árnyalatokat. Végül Hajnalcsillag kelt fel a szívemben.
Szellemi újjászületésemet így éltem meg. Nem az anyaméhből bújtam elő ismét, hanem az a burok pattan szét, ami elválasztott a Világosságtól. Születésemkor körülvettek kedves emberek, akik látták „fogantatásomat” – ők tapsoltak örömükben mikor kibújtam a szülőcsatornából. Felnőttként is csecsemőként kóstolgattam a környező világ illatát, rácsodálkoztam a különleges életre, ami sziporkázóan körül vett eddig is – de világtalan voltam idáig! Más megvilágításban kezdtem érzékelni, mert most a fény már bennem élt és belőlem kezdett rávetülni a tárgyakra, az emberekre, mintha eddig nem is ezen a Földön éltem volna – minden ugyanaz volt és mégis más. Nem a környezet változott meg, hanem az én hozzáállásom. Eddig is kerestem a szépet, az értékest, de katartikus volt az érzés, hogy megtaláltam azt, amire mindig is sóvárogtam. Amiként múlik az idő, úgy nyílik az a spektrum, amit képes vagyok befogadni. Mindennap többet, és többet ismerek meg a körülvevő Valóságból.
Mára már én is szülővé váltam. Születtek gyermekeim a „fizikai”családomban, de születtek gyermekeim a nagyobb és tágasabb „szellemi” családomban egyaránt. Minta lettem magam is. Egyre törekszem, hogy azt a szeretetet tudjam átadni, ami átformált engem és gondolkozásra késztetett.
A legtöbb ember, aki befogadja Jézust, az életében megreked a testi szinten – megelégszik azzal, hogy üdvössége van. Többen a lelki síkon érzik jól magukat, de az érzelmi keresés önmagában még nem tesz boldoggá. Kevesen jutnak el a szellemi magasságba, ahol megértik, hogy Isten célja nem kevesebb, mint az ember felemelése a jelenlétébe, a mennybe – a felfoghatatlan öröklétbe.
arobi
