Hallgattam a rádióban a szupermaratoni győztesével egy interjút. A holtpontokról ,a nehézségekről faggatták a futót. Arról beszélt ,hogy teljes erejével, belső energiájával a kitűzött célra koncentrált. Igazából nem a meredek, a hosszútávok voltak az igazán problémásak, hanem az egyenesek a lankásabb terep, ami könnyebbnek látszik, mert akkor rendszerint befelé fordulás van. Ott jön a holtpont, váratlanul, mindig a legnehezebb pillanatban. A csatát ott és akkor kell megvívni önmagával az embernek. Neki az segített, hogy ott volt mellette valaki ,aki őt nagyon jól ismeri, aki tudja ,hogy mikor kell őt leszúrnia vagy dicsérettel átlendíteni a holtponton. A holtpont után következett még egy rövidebb szakasz, és ott azon járt a gondolata, hogy bár nagy előnye van a célba érkezésig, ne hegy mégis elveszítse a versenyt…
Pont úgy van ez, mint az életünk összes területén, ha van társ a bajban az, is segíthet, súghat, de mennyivel jobb helyzetben vagyunk mint a többi ember, mert mellettünk egy hatalmas Isten áll! Közel a segítség, de vajon megtanultunk a felkészülési időben rá koncentrálni, és a mélységben félretudunk-e tenni mindent, hogy meghalljuk az Ő szavát, hogy merünk bátran engedelmeskedni neki? A válságos idők nem jelentik be magukat előre, ők mindig váratlanul törnek ránk. de a Krisztusban elrejtett embernek van lehetősége folyton meríteni az élet vizéből!
A sok emberpróbáló szakasz után már látszik a cél. De a verseny addig tart, míg át nem szakítjuk a célszalagot. Addig szükséges az Istenre figyelés, az elkötelezettség, a kitartás és a következetesség és az engedelmesség- és utána jöhet majd a megígért, megérdemelt jutalom.
Szurkolok neked barátom, súghatok, de TE vagy a VERSENYZŐ!
arobi
