FGBMFI

---

-avagy, az Élet tanuló padjában -

Az árnyékvilágban élőket látogatom, azokat, akiket a 4 fal elrejt a többi ember szeme elől. Ez egy másik világ, párhuzamos a láthatóval. Egykor ők is aktív, kreatívan alkotó egyének voltak, megbecsült tagjai a társadalomnak. Most betegségük, életkoruk, fogyatékosságuk okán mások, mint a munkába járók A homályban élnek, de élnek! Éreznek és vágynak egy jobb életre, és természetesen vannak örömeik és bánataik egyaránt. Mára már csupán csak a szűk környezetük vesz tudomást létezésükről. Nem köszöntik névnapjukkor őket ünneplő ismerősök serege, csak egy maréknyi kedves rokon jó esetben, vagy még azok sem.
Segítőül szegődtem melléjük, de az Élet tanuló padjába ültetnek a látottak. Okulásomra szolgált amit láttam és tapasztaltam közöttük. Szeretetből, emberségből színjelesre vizsgáznak. Névtelen hőseimnek sokat köszönhetek, és szeretném, ha sokan megismerkednének velük, mert számomra ők ez Élet igazi generálisai.

Az első találkozóra készülök, kicsit szorongva indulok a tetthelyre. Előzetesben arról szól a fáma, hogy egy nagy darab férfihez megyünk munkatársammal, akit mozgatni-forgatni kell majd, mert csípőcsontja eltörött. Megtaláljuk az emeletet, és a csengetésre fiatal,75 éves felesége nyit nekünk ajtót. Mosolyogva, kedvesen invitál be lakásukba. Beszélgetésbe elegyedünk, s kiderül, hogy betegünk Parkinson kórban is szenved, és a térdei is tropára mentek egy korábbi sportbalesetben. Hallgatom őt, csodálom jókedvét és életerejét. Mesél a közösen megélt 53 évükről, és látom beteljesülve a jóban-rosszban kitartok ígéret megvalósulását. Szeme csillog, életet áraszt, minden mozdulatában benne a féltő-szerető gondoskodás. Ahogy tesz-vesz, villám mozdulatokkal elegyenget bármi felmerülhető akadályt. Száz szeme van és ugyanannyi keze. Nem teher a férje, mert a szeretett férfit óvja és gyámolítja. Micsoda türelem! Mennyi erő van az önzetlen és viszonzást sem váró szeretetben!  Ő a szeretet embere.

Következő állomásomon egy cukor- és gerincbeteg, félig vak, mindkét lábán amputált férfival van találkozóm.5 éve nem volt már kinn lakásából, mikor bemutatkoztunk egymásnak. Lassan ismerkedünk, mintha alapkiképzőben lennénk, úgy adja a feladatokat kezdetben. Munka közben mesélek olykor, ha észre veszem, hogy figyel rám így lehetőségem nyílik rá, hogy autóbalesetem során átélt élményeimet megosszam vele. Szóba hozhatom már a felépüléssel töltött hónapokat, a műtétek embert próbáló időszakát, amikor én is ágyfüggő voltam, és teljesen kiszolgáltatott. Miként kellett újra járni tanulnom, s megéltem, mikor saját rokonaim közül is leírtak. A járókeretet nem véletlenül írta fel az orvos, pedzegetem a kérdést betegemnél. De nem sürgethetem őt, hiszen a döntést neki kell meghoznia, és a lelki csatát is neki kell megnyernie – önmaga felett. 2 nap múlva látom, miként ül fel az ágyban, illeszti fel a lábára a speciális lábbelit. Majd félvállról odaveti, hogy kimegyünk „lépcsőzni”, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nagyon nyelek, majd szaporázok utána, nehogy elessen nagy buzgalmában. Felmegy a lépcsőn a fordulóig háromszor oda és vissza, majd tényleg megtántorodik és összecsuklik… Másnap, pénteken a fogát összeszorítva ismét neki indul, most már ötször megy le és fel..Elbúcsúzom, hétfőn találkozunk majd ismét.
Hétvégén 48 órából 40 órát aludt. A szokatlan mozgás megterhelte szunnyadó gerincét és sorvadt izomzatát. De nem adja fel, én történetekkel támogatom, más egyebem nincsen, a járásba, önállóságra törekvés hitét önmagának kell formálnia.
Három hét múlva kinézünk a bejárati ajtón. Vígan süt ránk a nap. Mi meg hunyorgunk vissza rá. Két hét múlva ismét a bejárati ajtónál vagyunk, emberem gondol egy merészet, lenyomja a kilincset és neki indul. Segítség nélkül megy a nyílt utcán vagy 30 métert, és indulunk vissza a rejtekbe. Alig hiszem el, amit látok a saját szememmel. A bizalmába enged apránként. Beszél lányáról, munkáról, a főzőműsorokról, cserébe én is betekintést engedek életem bugyraiba.
Ma is kint voltunk az utcán, utána gázkonvektort szereltünk és arról beszélgettünk, hogy a kétszáz méterre lévő sarki kocsmába eljutni volna jó… Átmeneti célnak kiváló, ezek már perspektívák! A történetekből átplántálódott az erő az ő lelkébe is és a tagjaiba is. Ő a hit embere.

Harmadik gondozottam pszichiátriai betegnek van nyilvánítva, gyámság alá van helyezve. Egy szoba-konyhás kuckóban él. Feltaláló, mérnökember végzettségét tekintve, nyugdíjaskorú. Ebbe a parányi birodalomba is befogadott egy kukázó hajléktalant. Ő is gondozó, mondja nevetve. Arra tanítja, hogyan kell emberi módon élni, és gondozottja ma már mindennap fürdik. Összegyűjti a környék hajléktalanjait, enni ad nekik, és inti őket, hogy ne civakodjanak folyton, hanem tiszteljék és becsüljék egymást. Az ő feladata az, hogy segítse azokat, akik nála is rosszabbul élnek – mondja ars poeticáját. Olvass nekik és tanítja őket, próbálja ezeket az embereket felemelni. Helyzetbe hozni. Intézi a beadványokat a hivatalokba, kitölti a kérvényeket. Miniszter – a szó eredeti értelmében. Ő a gondoskodó ember.

A napomat egy kedves idős néninél fejezem be. Gyermeke lehetnék, de ragaszkodik a tegeződéshez, örömmel fogadom tőle, mert elfogadásnak, befogadásnak élem meg gesztusát..Szeme, lába műtve, mindkét fülében halló készülék, vérnyomásmérőjén irgalmatlanul le és föl szökdelnek a számok, és még számtalan kisebb nagyobb nyavalya is kerülgeti őt. Megreggelizi a 14 szem gyógyszert mindennap, mire odaérek.  Kint metsző szél fúj, aprólékosan felölti magára meleg cipőjét, megkeresi sálját és sapkáját. Sétálni indulunk. Kezdetben két villanyoszlopnyi távolságra jutottunk, ma már az ötödiknél is tovább jutottunk. A mozgás is fontos, de ennél talán még fontosabb, amit útközben megbeszélünk. A család dolgait követi a főzés, a bevásárlás, az előző nap friss fejleményei. Kiönti szíve bánatát, megbeszéljük, hogyan és miért is vált ilyen önzővé a világ.
Amikor úgy gondolja, hogy a munkaköri kötelességemnél 20 méterrel többet gyalogoltam, akkor veszi elő a pénztárcáját, hajtogat egy ötszázast, és próbálja a kezembe nyomni. Régi beidegződés ez már: megszokta, hogy az emberek csak érdekből segítenek egymásnak.
Költsed csak az unokáidra és a dédunokáidra – hárítom mozdulatát. Nagyobb szükségük van rá! Tudod, amikor beszélgetünk, én is megkapok közben mindent: erőt, örömöt, bátorságot, hitet, szeretetet és vigasztalást.
Egyet kérek cserébe, hogy amikor imádkozol, emlékezzél meg rólam -kérem tőle.
Megteszem-ígéri, és kapaszkodik kezembe és a szemembe – és én elhiszem neki, ha ő mondja.
De nem csuklottál az éjjel? Fél kettőig fel voltam és imádkoztam érted!
Ez volt a legtöbb jó, és a legnagyobb ajándék, amit adhatott nekem.
Ő az imádkozó ember.

Nélkülük szegényebb lenne az életem. A médiában devalválódott fogalmak feltöltődnek valós tartalommal, újra életre kelnek. Ők nem a sorozatok csilli-villi műanyag gnómjai vagy a kereskedelmi tévék celeb/konzum idiótái. Rajtuk keresztül és velük lehetőségem van meglátni, hogy milyen csodálatos az ember. Segítenek megérteni, hogy mi az értékes, és hogy mi a bóvli. Azt, hogy mi végre is – szeretni jöttünk erre a világra!

arobi