FGBMFI

---

- Bolond az, aki ilyen időben útra kell! -mondta bennem a józanság hangja.

- Csak az indul el, akinek muszáj! - kaptam a további oktatást.

- Az igaz a maga kárára esküszik. - szólalt meg szívemben egy régi, kedves szelíd hang.

Ezzel el is dőlt, ha megígértem, hogy ott leszek, akkor számítanak rám. A körülmények nem befolyásolhatják, azt amit tenni kell. Hó, fagyott út, távolság, esetleg saját kényelmem vagy hangulatom sem. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, jutott még az eszembe, és ez a „kicsi” plusz elég volt, hogy átbillentsen a habozásomon. A döntést, cselekedetekre váltottam.

Nagyon hideg volt. Borongós volt az ég induláskor, mikor neki vágtunk, hogy találkozzunk este a barátainkkal Dabason. A higany bőven a mínuszban, az utak havasak, jégbordásak, még az utcából is nehezen akart kikecmeregni az autó. Útközben jókat beszélgettünk, élveztük egymás társaságát. Megcsodáltuk a napot, amint a Mátra vállaira lehajtotta fejét. Gödöllő környékén búcsúzásnak küldött még utánunk egy halovány bátorító mosolyt, ami pirosra festette az ég alját. Utána már csak a lámpáinkra hagyatkozhattunk, ahogy sodort miket az autóáradat.Szépen, rendben megérkeztünk.

Egy élmény volt együtt lenni a társasággal Értékes beszámolókat hallgattunk, új arcokkal ismerkedtünk. A vendéglátás és a tálakon az étel kiváló volt, hamar elröpült az este de mielőttünk még ott állt a visszaút. Ezért érzékeny búcsút vettünk barátainktól, és az előző órákban hallottakat beszélve vígan útnak eredtünk.

Az M5-ön gyorsan túljutva, a 31 úton robogtunk már, amikor beleütköztünk a semmibe! Tejfehér ködben botorkáltunk, a táblákat sem látva próbáltuk eldönteni, hogy melyik sávban is vagyunk egyáltalán… olyan volt a helyzet, mint a „Csillagok háborújában” a fénysebességre kapcsoláskor, és pont annyit is láttunk 40-nel andalogtunk az úton. Ez így ment kilométereken át…

- Itt már az emberi rutin, látás nem segít – láttuk be. Itt már csak az ima segíthet!Kértük Jézust, adjon megoldást, szűnjön meg a köd, hogy biztonságosan haza érjünk.Ekkor váratlanul, hirtelen, mintha egy óriás belefújt volna a levegőbe felszállt a köd!Majd ismét szép lassan kezdett leereszkedni.

Őszintén szólva a segítséget úgy gondoltam, hogy teljesen megszűnik a köd, és szép csillagfényes kivilágításban haladhatunk tovább. De a megoldás másként érkezett el hozzánk. Még mielőtt teljesen elveszítettük volna a tájékozódási képességünket, a távolban egy kamion fényei villantak fel! Két lábbal a gázt taposva repültünk a „megoldás” felé! Ahogy fogyott közöttünk a távolság, úgy fogyott a látótávolság is. Végül már 130 km/órás sebességgel értük utol a teherautót, és mire a sarkába értünk, már 30 méterről is csak a két halovány lámpát követtünk… mögüle nem tágítva így értük el normális tempóban az M3-ra A „távoli fényhez” közelítve, csak a következő lépést látva, vakon repülünk át a semmin. „Olyan ez mint a mindennapok” – sejlett fel bennem a gondolat – mellettünk és párhuzamosan nem látunk mást, csak villanásokat, foltokat emberi sorsokból. Azokét, akiket mellénk sodort, elénk hozott az Isten. De a valóságból így is csak töredékeket ismerünk fel jó esetben, mert nem látunk térben és időben, sokszor még az orrunk hegyéig sem. Hálás szívvel, nagy örömmel tértünk otthon nyugovóra, mert ismét megtapasztaltuk az Isten védelmét, és hogy meghallgatott minket, és gondja volt mireánk. És hogy a kamion miként került az utunkba, egyikünk számára sem volt kétséges.

Tanulság: Az életben a megoldás nem mindig az általam elképzelt formában, alakban érkezik el hozzánk. Ő úgy szabadít meg, ahogy Ő akar, nincsen keretek vagy sablonok közé szorítva. De ha figyelek rá, akkor bizton észrevehetem kezét, amint kiemel ez élet forgatagából és helyzetbe hoz ismét az élet színpadán.

Csak azt a fényt sose tévesszük szem elől!

arobi