Elnézést kérek, de közületek ki volt az, aki húszéves kora előtt kereszténnyé vált? – tette fel a kérdést nagyfiam. A teremben felzúdulás tört ki és élénk vita kezdett kibontakozni arról, hogy mi volt régen, és hogy miként is lehetne ezt jobban tenni kétezer tizenötben.
Aztán szépen elcsendesedett a társaság és mindenki elindult szépen hazafelé.
A szavak sokáig csengtek még a fülemben. Nem igazán szóltam hozzá az este, nem folytam bele az élénkre sikeredett eszmecserébe, csupán zárásként, mikor az étterem zárni készült javasoltam, hogy menjünk haza. Igazságot tenni, észt osztani nem akartam. Ahány ember, annyi történet. Ahány életpálya, annyi igazság. Okosabb az Istennél én sem lehetek.
Viszont ismerem alaposan a saját történetemet. Bennem él az az ifjú ember, aki a boldogságra vágyott és azért mindent megtenni kész volt. Csak azóta már lett pár őszhajszálam, de belül még mindig az az ifjú tűz ég…
Teenagerként más sem érdekelt, csak az, hogy boldog legyek. Boldogság! …együtt hajszoltam „őt” a versenypályán az összes kortársammal. Még tizenöt sem voltam, de koncertről koncertre jártam, tanulás helyett inkább a kocsmák világát részesítettem előnyben. Mai napig jól emlékszem, hogy a Nemzeti budijában ki volt írva a falra: Szujó ne lopj! Iskolába járni annál jobban szerettem. Buli volt az is – jó társaság, de inkább a saját bőrömön és az éjszakában gyűjtöttem a tapasztalatokat. Kétlaki élet volt ez a javából: egyszerre volt bennem a mindent elsöprő kíváncsiság, tudás – és információéhség; és a hedonista nihilizmusa. Napokig könyveket bújtam, amíg csak kiláttam a fejemből vagy eljött a hatóra és a rockandroll ritmusa volt a lábamban, és húzott messze a távolba… Egyszer Rétságon voltunk Bikinin, akkor még Feró bazsevált a bandában. A pogózás jólesett, de a hír nem, hogy Szécsényből gyalog kell anyám munkába indulása előtt hazaérni. A vitát és Hegyibeszéd meghallgatását inkább mellőztem volna. Már majdnem éjfél volt, április és egy farmerben, alföldi cipőben vágtunk neki a maratoni távnak – fél ötre haza is értem. Alig bújtam be az ágyba, mikor anyám motoszkálását hallottam a szobám előtt…
Középiskola harmadik szeptembere azzal kezdődött, hogy osztályfőnököm azt javasolta, hogy zárjanak ki a Kiszből. Az osztály alapszervezet minden tagja befelé mosolyogva egyöntetűen tartózkodást szavazott.
Nyaranta enyém volt az egész világ. Beléptem Ginsberg, Kerouac, Updike történeteibe a magam módján, magyarosan valósítottam meg hőseim álmait. Elmebortól megvilágosodva táncoltam az éjszakában autók tetején a Sunshine reggaet vagy a dorogi rock fesztiválon az Örökmozgót térdig érő sárban – egyre ment…
Aligától Keszthelyig az összes strandon, bokorban aludtam. Szűkre szabott útlevéllel/pénztárcával fedeztem fel a Magyar tenger hamis csillogását.
A vonatok „ingyen” szállítottak, a stop semmibe se került, de volt úgy, hogy bicóval jutottam el a Balcsira. Majd zárásként Pécset álltam délután kettőtől egy haverral este félhétig cipőfűzővel megkötött szegecselt csíkos gatyában, mikor megkönyörült rajtunk egy arra utazó gödöllői egyetemi tanár és elvitt minket a Keletiig. Hatvanig a két szép szemünkért a vonaton „hagyott” a kalauz néni, de így is csak a hajnali személlyel bírtunk haza vergődni, ami az utolsó üvegborunkba került. Reggel hétre már a kádban is ültem és indultam a tanévnyitóra.
Ez nem dicsőség – ez tény, egyszerűen így volt.
Első munkahelyre felvettek az áruforgalmi osztályra pénteken, hétfőn a munkaügyön kezdtem még is. Nem sokáig tűrtem a semmittevést, ahol négyen nem csináltunk szó szerint semmit az osztályvezetőn kívül. Ő pedig tüntetően az óráját mutatva és bámulva stopperolta a beérkezéseimet. Próbaidőt még kivárva, gyorsan tovább álltam a Postára melózni. Itt háromnegyed ötkor indult a műszak. Este a Halászban Golykóék nyomták az Európát, mi meg a haverokkal a bort és a Gitanest. Zárás után várt még a Karancs éjszakai bárja, onnan pont beértem munkakezdésre.
A raktárablakon át bámultam ki, mikor beköszöntött a tavasz éltetőnapsugara. Megráztam tollamat, majd határozott léptekkel elindultam főnököm irodája felé, hogy felmondjak. Fizetésemelést ígért áldott jó szívével, de elutasításomra és a miértre nem tudtam jobb választ adni, mint hogy „Süt a Nap!” Április 18-ika volt, két nap múlva Siófokon kerestem munkát. A nyár egy részét mégis otthon töltöttem, a Kék acélt takarítottam száz forintért hajnalonként. Mikor összegyűlt egy útravaló, akkor onnan is tovább álltam.
A könyvek utaztattak a koponyámon belül. Gondolkodtam, és lázadva kerestem a helyemet a 80’-as évek gulyáskommunizmusában. Az ellentmondások bőszítettek és az ifjú elmék gyorstüzelő reakciójával lőttem szét környezetemnek a megoldásokat. Így jutottam el húszas éveimhez. Munkába állással nem lett jobb a helyzetem, kockafejet láttam mindenütt. Közben engem is megpróbáltak belefaragni, beleszorítani a sablonba. Rá kellett döbbennem, hogy össztársadalmi boldogság nem létezik. Minthogy össztársadalmi igazság sem. Ezt alaposan alátámasztották azok a pofonok, amiket azért kaptam, mert kifejtettem Jani bácsi világának álságát egy éjszaka a váróterem füstjében mikor az első buszra vártunk… nyolcan adták, rendőrök és ingyen rendőrök vegyesen. Nem is csodálkozhattam volna, (de én csodálkoztam!) mikor a katonaságnál közölték velem, hogy ne is álmodjam róla, hogy a harckocsiból kijöhetek, mert politikailag megbízhatatlannak voltam nyilvánítva. Az is elmúlt, a végét autóbaleset miatt lerövidítettem. Jött a pénz, jött az utazás, jött a szerelem, mintegy csokor lufiba kötve…. Beléjük kapaszkodva, szárnyalva akartam átúszni a túlsó partra. De a lufik, miként érte őket a Nap heve, egymás után sorban kipukkadtak. Isztambultól az Északi tengerig bárhol megtalálhatóvá váltam, kutatva az újabb színű léggömböket, de azok szintén elszálltak a szélben… Ettől meg még mélyebbre zuhantam. Magamba. Értelmes pillanataimban láttam, hogy ezek mind csupán szélkergetések. Nem maga boldogság.
Történelem és filozófia ismereteim megismertettek egy vallási képpel. Érdekelt. Divatból vagy csak rendszer elleni lázadásból tökmindegy már, de végig olvastam a világvallásokat. Gyökerekből látva a formális kereszténység képmutatását: élből utasítottam el azt. Egyházat, papot, vallást – nagy ívben, magasból leszartam az egészet.
Jobbat nem találva hétről hétre hétfőtől csütörtökig gürcöltem azért, hogy csütörtök estétől vasárnap estig agysejtjeimet alkoholba mártsam. Ne kelljen törődnöm azzal, hogy az általam ismert világ nem tud választ adni a létkérdéseimre. Önkritikusan időnként bevallottam magamnak, hogy ennek semmi értelme. De jobbat nem ismertem eddig.
Viszont valami olyat láttam meg mások szemében, amire mindig is vágytam. És hogy hol?? Pont ott, ahol nem is vártam és nem is számítottam rá. Ebben az időszakomban a nyóckerbe jártam a Fekete Lyukba. Üvöltött a Pocsolyába léptem és és a No Woman No Cry. Már Bulgakov és Villon sem segített. Volt olyan is, hogy előtte berúgtunk és a bulit átaludva hajnalban ébredtünk a Rózsaszín Trabantban a 100 wattos hangszórók között.
Itt tartottam éppen, mikor fiam a fejem felett áthajolva olvasott engem és nagyot nevetett – Jó lesz! – mondta, és elvonult ő is a maga világába. Hallott már épp eleget másoktól is a hőskorszakomról.
Visszatérve a Lyukas napokhoz, (persze, amire emlékszem és nem hullott ki belőle,) környezetemben változások zajlottak. Akikkel el voltam ájulva időről időre, azok továbbra is eljöttek velem kocsmázni, de már boldogok voltak pia nélkül is.
Figyeltem őket és sokat beszélgettünk az új életükről. Hiteleseknek tűntek, mert még félév után is működött náluk a dolog. Jókedvűek voltak mindig, mintha be lettek volna lőve folyton.
Én meg a nihilizmusban tapostam egyre mélyebbre magamat. Olyan nagyon totálisan kétirányú mozgásban voltunk, hogy az már fájt. Féltettem a rongyos kis életemet. A megszokásaimat, és hogy nem tehetném azt, amit eddig. Tilalomfákat véltem felfedezni, sztereotípiáim voltak, hogy minek is kéne megfelelnem. Volt egy elképzelésem a keresztényekről, arról hogy miként kell élniük, viselkedniük és gondolkodniuk. Saját árnyékom tartotta a kezét a fejem fölé, megbénítva növekedésemet. Egyre tarthatatlanabbá vált a helyzet számomra.
Aztán hirtelen, magamnak is váratlanul tovább léptem. Két-két üveg Bikavér és Martini után, miket megtámogattam még a biztonság kedvéért vodkával is, arra eszméltem rá, hogy ez az utolsó ilyen estém. Úgy beszélgetett a szívem és az eszem bennem. Elegük volt már az egészből. Már túl mindenen, kiégve százévesen, ültem a sarki lebujban hervadt romjaimon. Felpattantam az asztaltól és elrohantam a Pécskő utcába az egyik barátomhoz. Éjjel fél három volt, amikor rátörtem az ajtót és közöltem vele, hogy „az kell, ami neked van! és megyek veled holnap oda,ahová jársz.”. Ő túl sokat nem kérdezett, hanem inkább készített nekem ágyat, hogy pihenhessek.
Döntést hoztam. Na, nem az ő kedvéért vagy egy közösség kedvéért. Áh, dehogy!
A világ letisztult egy szempillantás alatt. Jézus belépett az életembe. Amint elkezdtem mutatni „házamat”, Ő körbesétált velem és mindenütt világosság támadt, ahová benyitottam és Ő betette a lábát. Őrület! Én körbeutaztam a világot és Isten végig itt állt a hátam mögött… Pont úgy, mint ahogyan József Attila megírta ugyanezt egykor.
Elkezdődött egy új élet. Felülről születtem.
Nem érdekelt semmi más. Elvégeztem a munkámat és szerelmesen kerestem az Isten orcáját. Kedves akartam lenni hozzá, udvarolni és szépnek látszani. Ő meg elfogadott olyannak, amilyen voltam. Nem érdekelt tan vagy teológia, csak egyedül az Ő személye, ami megismerhető belőle. És Ő bevont ebbe a szerelmébe és sokkal többet kaptam, mint valaha is remélni álmodtam. Mivel nem kértem semmit, ezért a mindent kaptam. Ráadásul a nagybetűs szabadságot/boldogságot, amit egész életemben hajszoltam.
2015-ben miként lehetne ezt jobban csinálni? és az ifjúság?
Azt tudom, hogy amikor én találkoztam Jézussal, akkor azonnal megszűntek körülöttem a generációs különbségek. Bárhol és bárkivel beszéltem, akitől lehetett tanulni. Olyan fontos lett az újonnan megtalált életem, hónapokig csak olvastam és szívtam magamba az életet. Egy héten hatszor elmentem közösségbe bárhová, ahol találkozhattam szerelmemmel. Hajnal kettőkor keltem, hogy a vállalkozásunkban reggelig elkészüljenek a portékáink és még délután ötkor a munka még ott talált. De ennek ellenére minden szombaton a Polóniával utaztam haza éjfélkor Pestről. Nem voltak tér és idő problémáim.
A fontos felülírta az éltemet.
Ezt nem lehet gyorsítani, erőltetni. Vagy van, vagy nincs – a szerelemnél maradva. Ha van, akkor megjelenik és testet ölt. Kiformálódik és kiábrázolódik. Áttör, világokon át.
Megváltoztam, valóban, bár én inkább azt mondanám, hogy csupán a helyükre kerültek a puzzle-ék. Én már a mindent megkaptam, a sokkal kevesebbért is hálás vagyok…
arobi
