FGBMFI

Egész nap kinn dolgozott a családi birtokon. A perzselő nap égette a fiú hátát, a tikkasztó melegben élni sem volt kedve. Régóta érlelődött benne már az érzés: el kéne menni jó messzire, le a térképről is… “Lesz, ami lesz, látni sem bírom már ezt a vidéket.”

Itthon mindene meg van, de valami mégis hiányzik. A haverok már mind réges rég a távoli városban élnek. Ő maradt még hírmondónak, na meg a bátyja, Aki tudott, már elmenekült erről az unalmas helyről. Egyébként is uncsi örökké jónak lenni! Apámtól mást sem látok és hallok, hogy tisztesség, becsület! A többi embernek nincsen apja, aki ezt mondaná? Mert akkor ők is így élnének, mint mi! Az adrenalin szintem a bányászbéka feneke alatt van már hetek óta! Vonzza őt az ismeretlen megismerése, itt már minden működik nélküle is! A burok alatt feszítik a kívánsághormonok, hogy megkóstolja a kívánatosnak tűnő dolgokat.

A gondolatot tett követi, ő már többé nem megy ki melózni a mezőre! Ja és, hogy mi lesz a gazdasággal? Gyorsan tovább hessentette a gondolatot. Apám mindent meg tud oldani nélkülem is, de a bátyám majd segít neki, ha kell!

Este a könyvtárszobába apja elé áll merészen.  Próbál tisztességes hangot megütni, mert szíve mélyén tudta, hogy apja őt mindig feltétel nélkül, – bármilyen is – szereti. De… ő most már mindörökké a saját útját akarja ettől a perctől járni. Felnőtt már, senki se mondja meg számára, hogy mi a helyes!

- Apám, add ki a vagyonból rám eső részt!

Apja nem korholta, nem fedte meg. Kioktathatná, valószínűleg a legtöbb dologban igaza is lenne. Elmondhatná, hogy ki és mit, és mennyit tett le az asztalra. Ezt sem tette.

De szerette a fiát annyira, hogy ha már elmegy, nem engedi el üres kézzel. Valóban felnőttkorú, önálló, szabad akarata van, ő már mindenre megtanította, amire tudta. Bízott benne, hogy ha bármi s történik is megtalálja a helyes utat. Ha így döntött, ám legyen.

Behívta idősebbik fiát is Előhozta a házipénztárt, a bankszámla kivonatokat és – megosztotta egyenlően a két fiú között.

- Ha menni akarsz, akkor hát menj, nem tartalak vissza. De az én áldásommal indulj neki az útnak!

A kisebbik fiú hozzátette örökségét, ahhoz, amit már eddig kapott.

Nem sokáig időzött ezután már a családi tűzhely melegénél, pakolt, feltankolta a JET-et, és útnak indult a távoli városba. Övé most már a végtelen világ! Zsebei kibélelve pénzmaggal, nincsen már kötelesség, felelősség, azt tehet, amit ő akar!

Mint egy herceg, úgy vonult be a távoli város éltébe. Az éjszaka hercege! Szórta két kézzel az örökségét boldog boldogtalan a vendége volt. Szórhatta, mert apja sokat adott. A pezsgős éjszakák pálinkás reggelekkel folytatódtak, aztán jöhettek ismét a haverok és a lányok…

De akármekkora vagyont kapott is, egyszer minden elfogy, pláne ha egy egész város segít neki elkölteni.

S hogy már pénze nem volt, megszűnt a nagy barátság is. Eltűntek sorra a haverok, nem vették már fel a telefont, sőt letagadták magukat. Kezdett a személye kínossá válni. Voltak, akik átmentek az út másik oldalára, ha meglátták. Hogy fokozódjék a gondja, óriási gazdasági válság lett azon a vidéken, sorra zárták be a gyárakat. Munkahelyek szűntek meg, soha nem látott ínség költözött  a vidékre. A potom pénzért is, amit az emberek az éjszakai hólapátolásért kaptak volna – 17 C fokban – ölre mentek ezen a télen!

Tisztességes állást nem kapott, végül felvették őt, trágyát lapátolni a város melletti disznótelepre. Őt, az Éjszaka hercegét! A keresete még ételre sem volt elég, éhségében már a moslékkal szemezett, hogy valahogy ki tudjon venni belőle egy jobb falatot a plázák és a gyorséttermek szemetéből. De még ezt is megtiltották neki! A főnöke pedig egy olyan ember, aki még a verebek elől is elrúgja a ló citromot. nehogy egy kicsit is jobban érezzék magukat. Kész vége, ennyi,

Elgondolkodott, hogyan is jutott ide. S mindez miért? Jó sorában nem látta meg apja gondoskodó, féltő szeretetét. A saját cselekedetei miatt került ebbe a drámába. Otthon meg volt mindene. Apjánál bármelyik melósnak jobb dolga van, mint itt bárkinek! Otthon a legutolsó cseléd is bőségben él – én meg éhen halok! Döntött – haza megyek apámhoz! Elé állok és megmondom neki az igazat. „Bűnt követtem el ellened, akitől csak jót kaptam, és az Isten ellen, aki ebbe a családba helyezett, mert fellázadtam ellenetek! Tudatlanságom, nem mentségem, elrontottam mindent, amit csak lehetett. Nem vagyok méltó rá, hogy Te a fiadnak nevezz! Arra kérlek csupán, hogy adj még egy esélyt, arra, hogy nálad dolgozhassam, mint bármelyik beosztottad!”

Második elindulása gyorsabban ment,  – csomagolni nem kellett – hiszen üres zsebel másként látta már a nagyvilágot. Kiált az útra, kiszolgáltatva magát mások kényének – kedvének stopra várva, mint egy hobó. Éhes volt, a szeretetlenség hidege dermesztette a csontjait, a szikrányi parázs, ami reményt adott neki – apja áldása volt. Most már nem számított, hogy metsző hideg szél fúj, a fagy, hogy ki van a feneke a nadrágból, csak egy dolgot tudott biztosan, hogy el innen! Szeme előtt a cél a távoli szülői ház volt, bármi áron eljutni oda!

Fogytak a kilométerek, ahogy közeledett, már a messze távolból megpillantotta a házat.

De megpillantotta apját is, aki sietve közeledett felé. Végig nézett magán – az éjszaka hercegén – lekopott már róla rég az előkelő ruha. Egy topis csavargót látott csupán. Megdobbant a szíve, vajon apja mit gondolhat róla?

De apja nem kérdezett semmit. Látta a változást, de nem törődött vele. Hozzá rohant, átölelte, nyakába borult és csókolta rég nem látott fiát…

Mikor kiszabadult szerető apja karjaiból, megmondta azt, ami a szívén volt: „Bűnt követtem el ellened, akitől csak jót kaptam, és az Isten ellen, aki ebbe a családba helyezett, mert fellázadtam ellenetek! Tudatlanságom, nem mentségem, elrontottam mindent, amit csak lehetett. Nem vagyok méltó rá, hogy Te a fiadnak nevezz!’

Apja válaszul szólt szolgáknak

Hozzátok ki a legszebb ruhát, és öltöztessétek fel herceghez méltóan! A legfinomabb cipőt, ami a házban van a lábára. Hozzátok a pecsétgyűrűt a brilleset, húzzátok az ujjára! Keressétek elő a legszebb borjút, és készítsétek elő a lakomát, hogy együtt együnk és ünnepeljünk! Mert okunk van ünnepelni, mert rég nem látott fiam előkerült, pedig elveszett, s hírét sem hallottuk már jó ideje. Ünnepeljünk, mert él, és itt van újra velünk!

Ezután elkezdődött a mulatság, minden, ami jó falat volt a házban és finom aszú, az mind az asztalon sorjázott. Hozták a hangszereket és örömükben táncra perdültek!

Az idősebb testvér, nem volt otthon, mikor az öccse megérkezett, kint járt a gazdaságban. Ahogyan a szülői ház felé közeledett, meghallotta a zenét és a táncot. Odaintette az egyik beosztottját, hogy informálódjon, mi is történt távollétében, miről is maradt le. „Az öcséd érkezett haza, és édesapád ünnepi lakomát szervezett nagy örömében, mert épségben előkerült.”Erre a báty szörnyen megharagudott, és nem akart bemenni a házba.

De az apja kiment hozzá, és kérlelte őt, hogy jöjjön be, legyen együtt a család, és közösen ünnepeljenek tovább. De a báty nem volt kíváncsi a testvérére, nem akarta megtudni, hogy merre járt és mi történt vele. Inkább elkezdett bosszankodni, majd haragudni mindenért és mindenkire. Mérgében, és önigazságában felelősségre kezdte vonni apját is, makacs lázadásában korholni kezdte őt. „ Évek óta azt teszem, amit parancsolsz nekem, sőt itt maradtam, és nem hagytalak cserben, amikor ez a te fiad. Ő, aki a vagyonát eltapsolta, prostikra és játékbarlangokban elverte, és most kéretlenül-hívatlanul beállít, mint egy koldus te meg mindjárt levágattál még egy borjút is? Nincsen ez rendben, nekem még egy kecskét sem adtál, ennek meg legközelebb már a házat is odaadod!”

Erre apja szelíden átölelte, és magához vonta.  „Fiam, te mindenkor velem voltál. Nem csupán az örökségedet kaptad meg, de velem is éltél, és továbbra is gondodat viseltem. Nem veszed észre, hogy mennyivel többet kaptál, mint az öcséd, míg távol volt. Egy kecske miatt háborogsz, holott mindenem a tiéd. Gyere be hát, mert okunk van ünnepelni! Örülnünk kell, mert a te testvéred elveszett, de végre előkerült, olyan ez mintha meghalt volna, de feltámadt!”

arobi