FGBMFI

Közeledett az év vége, úgy terveztük, hogy 2008 novemberében mi is disznót vágunk.
Egy ismerős családtól vettük meg a „kolbászba valót”. Ők jószágokkal foglalkoznak és
felajánlották, hogy ellátják a böllér szerepét és segítenek a feldolgozásban is.
Egy disznótor mindig nagy élmény, készülődtünk is rá nagyon.
Röviddel a vágás előtt erős fájdalom jelentkezett a jobb csípőmben, majd idővel a jobb alsó lábszáramba is kisugárzott. 56 éves korban előfordulhat ilyen, de azt hittem elmúlik egy kettőre.
Eljött a disznóölés napja, én szinte semmit sem tudtam segíteni, még a malac farkát sem tudtam megfogni, a feldolgozást is tétlenül ülve kellett végignéznem. Hál’ Istennek a barátaink, feleségem és a kisebbik fiam késő délutánra végeztek mindennel, de sajnos én egy széken ülve töltöttem a napot. Gondoltam magamban, majd csak helyrejön 1-2 nap múlva, de nem volt változás, a fájdalmak inkább erősödtek.
Így teltek múltak a napok, hetek és a hónapok. Fizikai munkát szinte semmit sem tudtam végezni, de minden reggel – ahogy szoktam – korán felkeltem, felöltöztem, mintha semmi bajom nem volna, elkezdtem a napot, de sajnos 2-3 percenként le kellet ülnöm az iszonyatos fájdalmak miatt. Napjaimat azzal kezdtem, hogy megköszöntem Istennek, hogy egészséges vagyok, hogy Ő az, aki rólam gondoskodik, továbbá Ő az én orvosom, aki majd egy szép napon teljesen helyreállít és elveszi fájdalmaimat. Sokszor csak annyit kértem, hogy legalább a mai nap enyhítse a fájdalmaimat, tegye elviselhetővé. Fájdalomcsillapítót csak akkor szedtem, ha el kellett utaznom valahová.
Túl a fizikai fájdalmakon pszichikailag is bizonyos fokon igénybevett, hisz az embernek ilyenkor bizony sok minden végigfut az agyán; vajon mi ez, meddig fog tartani, mi lesz a vége az egésznek, Istenem nem akarok kórházba kerülni, sem az ágynak dőlni,- hát el sem tudnám képzelni!
A „munkám” – amelyben részt veszek – sok bel-és külföldi, néha tengerentúli utazással jár, rendszeresen kapok meghívásokat a világ minden tájáról, és ez ez alatt az idő alatt is így volt.
Egyetlen egy meghívást sem utasítottam vissza, úgy jártam keltem a világban, mintha semmi bajom sem lett volna.
Valamikor úgy a nyolcadik hónapot követően, családom, barátaim unszolására elmentem a háziorvoshoz, aki megvizsgált, elmondta, hogy ő mit gyanít, – a diagnózisa később be is igazolódott, – beutalt a reumatológiára, aztán vizsgálatok labor, végül a reumatológián az orvos közölte, hogy „csípőprotézis műtét lesz ennek a vége bizony bizony” de addig, amíg várakozunk, járjak szorgalmasan gyógytornára.
Mit is mondhat erre az ember, hát ez nem semmi.
Néhány dologban azonban biztos voltam: Isten nem hagyott el, ígéretei mind igazak, és hogy nem akarok semmiféle csípőprotézis műtétet. Továbbra is makacsul naponta többször is megköszöntem Istennek, hogy egészséges vagyok, hogy Ő az én orvosom és gyógyítóm, kértem, hogy erősítse az én hitemet.
Kilenc hónap telt el a fájdalom és a betegség megjelenése óta. Egy reggel felébredtem és szinte hihetetlen volt, ahogy megjelent, úgy el is tűnt a fájdalom.
Nem, úgy ahogy az ember elképzelné, nem egyáltalán nem fokozatosan, lassanként, hanem ahogy szokták mondani: „mintha elvágták volna!” Kaptam egy új csípőt! Valódit! Nem protézist! Műtét nélkül!
Nem kell a protkó! Hála legyen Istennek!

Molnár Miklós
Dabas, 2010. február