Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel…
Miért pont Nicaragua? Annyi érdekes szempont lenne, amiért érdemes felkeresni ezt az országot. Működő vulkánjai, érintetlen esőerdői, egzotikus állat- és növényvilága, a Karibi-tenger és Csendes-óceán partvidéke különleges meglepetéseket tartogat azoknak, akik vállalják ezeknek a kincseknek a felkutatását. De engem igazából nem az ornitológia, a mocsárvilág, vagy az édesvízi cápa érdekelt, hanem az emberek.
Kedves ismeretlen ismerősöm, kapcsold be a biztonsági övet a karosszékben, mert olyan dolgokról fogsz hallani, amik felturbózhatják az életedet! Kalandra fel, vágjunk bele az utazásba!
Előzmények
Még 2006 tavaszán történt, hogy Budapesten, a Tulip Inn szálló különtermében, fehér asztal mellett beszélgettünk az FGBMFI magyarországi vezetőivel. Szóba került Nicaragua és Közép-Amerika, s Miki, aki már korábban háromszor járt ott, mesélte, hogy milyen eseményeknek volt a szemtanúja. Engem ez erősen foglalkoztatott, már sokat olvastam ébredésről – amikor Isten meglátogat egy országot – és hallottam beszámolókat. Azt mondtam a fiúknak: úgy szeretném élőben, folyamatában megismerni az eseményeket. Voltak, akik azt mondták, hogy majd, talán jövőre elmegyünk, de Miki, aki már átélte, közbeszólt: szeretném, ha látnátok és ti is megtapasztalnátok, hogy mi zajlik Nicaraguában.
Augusztusban érkezett „váratlanul” a meghívás, a decemberi FGBMFI nemzeti találkozóra, szeretettel meghívnak és várnak bennünket. „Uram, Te a sóhajainkat is számon tartod?” Imameghallgatásként éltem meg az üzenetet. Személy szerint nem a trópusi nyár izgat, a pálmafák és vulkánok, (bár izgathatna) vagy a várhatóan izgalmas táj, a látnivalók. Ezért, nem vágnék neki a sok ezer mérföldes utazásnak, attól sokkal jobban szeretek otthon lenni a barátaimmal, a családommal. Szeretem a hazámat, csodálatos vidéken élek, csak a látni valók miatt el sem indulnék. Bocsátassék meg ez nekem! Viszont az emberek érdekelnek, a változások. Amit a cselekvő és teremtő Isten munkál ezekben az időkben a Föld másik zugában. Érkeztek a hírek, hogy „megmozdult” először Nicaragua, majd tűzbe gyúlt az egész térség. Személyes találkozóinkon Humberto és Roger szóban is megerősítették, amit leírtak, s örültek, amikor hírül vették, hogy 4 fős delegáció érkezik Magyarországról és Európából. Közben a lengyel és orosz szövetség is bejelentkezett. Humberto (aki a Nicaraguai és a Közép- és Dél-Amerikai Szövetség vezetője is egyben) tréfásan megjegyezte, hogy a tiszteletünkre az országban óriási tűzijáték lesz, és nemzeti ünnep.
Felszállás, Zürichen át Barcelonába
Indulás – elrugaszkodás. Fizikailag a földtől, de még inkább a szeretteinktől és a barátainktól. Furcsa érzés: az ego nehezíti az életünket. Utolsó telefonok, sms-ek, majd ezek is elkerülnek a bőrönd legmélyére. Mármint a telefonok. Ez van. Miért is indulunk el, miért is vállalkozunk erre a nagy útra? Négyen állunk indulásra készen, gyorsan bemutatom a társaságot, balról jobbra: Simon Dezső, Molnár Miklós, Tóth Antal és Almádi Róbert. A fiúk sztoriznak, az elmúlt napok eseményeit mesélik – fél lábbal még otthon vannak. Tóni színházban volt feleségével, egy Shakespeare darabot néztek meg, frissek az élményei. Pont a futómű van alattunk, s a turbinák mellettünk, de jóformán zaj sincs. Az ablak mellé szól a jegyem, gyönyörködhetem a kilátásban. Fehér paplanok között az átszüremlő fényben csodáljuk a holdbéli tájat. A felhők között, mint megannyi apró sziget állnak a sziklacsúcsok csendben, vigyázban. A Swiss Air-rel utazunk – kedves a személyzet, sorba hozzák a szokásos figyelemelterelő üdítőt, kávét és csokoládét. Étkezés nincs a gépen, ez csalódás a krónikásnak. Első úti célunk Zürich, gyorsan odaérünk, s 30 percünk van, hogy megtaláljuk a barcelonai gépet. Nagy rohanás és sorban állás, de sikerül átvergődni az ismételt vám- és útlevélvizsgálaton. Villanásnyi idő Svájcból. Minden rendezett, a parkok még zöldek, pedig már december van. Csak a fák öltözéke mutatja az európai ősz valóságát. Alpesi tetők és szakadó eső. Olyan gyorsan startolunk, hogy nincs ideje a fülemnek, bedugulni. Mindenki csendben lapozgatja az újságokat, tereli el a figyelmét a felszállásról. Szól a jazz, megtörve az egyhangúságot. Odakint tejfehér köd uralja a tájat. Alig értük el a 35000 láb utazási magasságot, s máris elkezdjük az ereszkedést. Kb. 8000 méter magasan kisüt a nap. Újra mosolygó stewyk – üdítő, szendvics és csoki. Jó lenne már enni valami tartalmasat, nosztalgiázom a konyhám után, és a tegnapi ludaskásán merengek… de visszahoz a valóságba a felszólítás, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert készülődünk a landolásra. A tengerpart vonalát követjük, majd a tenger felől közelítjük meg Barcelonát. Hegyek övezik az ötmilliós várost, rengeteg új beruházást látunk az utak mentén. Helyi vonattal és metróval közelítjük meg a motelt, ahol előre lefoglaltuk a szállásunkat. A menetjegy olcsóbb, mint Budapesten. A jegy ára tartalmaz ingyen trombita muzsikát és egy eredeti katalán csótánykísérőt is.
Igazi világváros. Némi pihenő után metróval bemegyünk a centrumba, Cataluniába. Spanyol nyelvterületen vagyunk, s hamar kiderül, hogy az angol alig, a német nyelv egyáltalán nem használható. Egyszerűen senkivel nem találkoztunk az utca emberei közül, aki németül beszélt volna! Úgy 30 emberrel próbálkoztunk, de szinte csak a bevándorlók: az arabok és indiaiak beszélnek angolul. Az őslakosok közül még a taxisok és a recepciós sem beszélnek idegen nyelvet azok közül, akikkel próbálkozunk. Kivilágított terek és szökőkutak váltogatják egymást. Az utakat mindenütt platánok szegélyezik, de néhol előtűnnek a pálmák is. Már a karácsonyi készülődés uralja a kirakatokat, fényárban úszik minden, a fákon is futófény szalad. Óriási emberfolyam hömpölyög az utcákon, első ránézésre mindenki nagyon ráér. Kapualjakban apró üzletek, ajándék boltocskák és hangulatos kiskocsmák. Sétálunk – szívjuk magunkba a latin világot. Kovácsoltvas kandeláberek, ezerféle díszburkolat, patinás házak. Itt megőrzik a múlt örökségét… A Picasso-múzeumig jutunk – Gargallo olvassuk a feliratot, s fordulunk vissza. A mai napra elég volt a látnivalókból, kellemesen elfáradtunk, s már vár az édes álom.
December 7.
Irány Madrid – Mexikó City. San José
6-kor ébresztő – de marasztalna az ágy! Reggeli meglepetésünk: a tusolóban nincs meleg víz. Felfrissítő a valóság. 7-kor pontosan érkezik a taxi, folytatás következik… Óriási repülőtér az előző kettőhöz viszonyítva. Mi az 56-os kapun szállunk majd be. Tömeg itt is – 1,5 óra sorban állás, és ügyintézés mire sikerül mindent rendezni. Belföldi járattal utazunk Madridba, 10 percenként közlekednek az Airbus 320-asok a két város között. 10-kor kigurulunk a kifutópályára, ismét a gép szárnyán ülünk. Ragyogó napsütésben emelkedik a gépünk. A parancsnok tájékoztat: még 20 perc a menetidő. Még kicsatolni sem érdemes magunkat, mert mindjárt ereszkedünk. Felhők között szállunk, jobb kéz felől magas hegyek, majd ahogy csökken a sebességünk és a magasságunk, kitisztul a légkör – csodálatos a panoráma. Budapest óta magyar szót idáig nem hallottunk. Furcsa, de ez nem csak hátrány – rengeteg előnye is van. Nemcsak mi, hanem a fantáziánk is – humorral karöltve – szabadon szárnyalhat. Utastársaink között sok dél-amerikai is van, indiánok és meszticek vegyesen. Olyan természetes itt mindenkinek a repülőút, mintha otthon, a 14-es busszal mennének munkába az emberek. Újságolvasás és zenehallgatás itt a menü. A kapitány utasít mindenkit az övhasználatra, – turbulencia miatt – de nincs komoly probléma. A kilátást most már felhők akadályozzák, de ismét előtűnnek a hegyek, s köztük, mint megannyi kék szalag, folyók kanyarognak. Már leszállás közben tájékoztatnak, hogy az S40-s kapun kell majd átszállnunk. „Fentről, térkép e táj”… Radnóti verse jutott az eszünkbe, és a szülőhazánk.
Madrid – nem sokat láttunk belőle, szinte csak a repteret. Óriási, csupa üveg, gránit és mozgólépcső. Legalább 5 szintes, és a tisztaság szembeszökő. A dohányosok körbe állják a hamutartót, érzik már vesztüket: 14 órán át nem gyújthatnak majd rá. Már több mint egy napja elindultunk. Végre kezdődik a beszállás, Airbus 340 repülőgéppel utazunk tovább, az Ibéria légitársasággal. Most először nem a gép szárnyán kapunk ülőhelyet, Mikinek még időben sikerült foglalnia. A business class után közvetlenül, a 8. sorban ülünk. Igen szűkös a hely, hosszúnak ígérkezik benne az út. Kiírják a távolságot: 9060 km Mexikó Cityig.
Gyors emelkedés után hamar elérjük az utazómagasságot, s már hozzák a fejhallgatókat. A választék: spanyol nyelvű film, vagy Debussy, illetve spanyol népzene vagy pop zene. Érkezik a leves kézbesítő: hal vagy csirke a menü. Ízetlen, a nemzetközi trendekhez igazodó az étel, otthon kinyílna a bicska a zsebében, még egy éhes embernek is. Ráadásul alig férünk el. Már kezd elmenni az étvágyam. Katasztrófa, amit itt ebédnek neveznek. Közben Miki szóba elegyedik egy mexikói üzletemberrel, s máris meséli neki az úti célunk okát…
Lassan telik az idő, a személyzet is csak teng-leng, nem áll a helyzet magaslatán, ők is nagyon unják már a bezártságot. A videó 4 órája elromlott, s úgy kellett szólni nekik, mert nem vették észre szunyálás közben. Nem „szolgálnak” – nem szedik a szemetet, koszos a WC, nem kínálják az utasokat. „Aki azt mondja, hogy élvezi ezeket a légi utakat, annak két anyja van vagy mazohista!” – bölcselkedik Tóni. Lassan mindenki kidőlt, csak mi nevetünk sokat, dől a humor, a poén, fáradó elménkből. Vég nélküli víz, köd és felhő, ahová csak a szem ellát. Összenézünk azokkal, akikkel együtt érkezünk, s egy mosolyból, egy szemvillanásból is értjük egymást – várjuk már nagyon a talajfogást. Dezső nézi a térképet, és tesz egy felfedezést: Costa Ricába menet Nicaragua fölött repülünk el, tulajdonképpen túlmegyünk Managuán. De mi nem akarjuk megkérni a pilótát, hogy lassítson, hogy menetközben kiszálljunk. Az ugrást kizárjuk. Magyar idő szerint 12:30-kor végre elkezdjük az ereszkedést, 1:10-kor begördülünk a „csápra”, megérkeztünk Mexikó Citybe.
Az ország területe durván 2 millió négyzetkilométer, 105 millió ember lakja, s két időzóna is található az országon belül. Mexikó City légterében 15 percen át repülünk, óriási város. A belvárost 9,1 millió ember lakja, az agglomerációs övezettel együtt közel harminc millióan élnek itt, hallom az információkat. Ezután már vigyáznom kell az óriás jelzővel, mert ehhez hasonlót sem láttam eddig. Sűrűn lakott, egymásba érő házak, óriási sugárutak, felhőkarcolók. A reptéren minden náció képviselteti magát. Miután az összes papírmunkát elvégeztük a migrációs ablaknál, kipróbáljuk a pubban, hogy milyen a kávé, és a mexikói Korona, a helyi sörspecialitás. A fiúk egyöntetű véleménye, hogy No.1! 5 óra eltolódás van az otthoni időhöz képest, és helyi idő szerint 8.30-kor startolunk. Régi szokás szerint, ismét a gép szárnyán, de most egy Boeing 757-sel repülünk. Felhőtlen az ég, alattunk szépen láthatóak a városok, falvak fényei. A gépen vacsorázunk ismét, – legszívesebben végigaludnám ezt is – de az étkezéssel átbillenek az álmokon. Pontosan 11-kor érkezünk San Joséba, Costa Rica fővárosába. Megint egy újabb szín a palettán. Emberi fajok kavalkádja. Temperamentumos, de egyben békés emberek. Látszólag. Mindenhol pálmafák, mangófák, furcsa, szokatlan madárhangok. A Costa ricai szövetségből Carlos és fia várnak a repülőtéren. Papírtábla a kezükben, (pont úgy, mint a filmekben, de kell is, hiszen még soha sem találkoztunk) mosolyogva átölelnek bennünket. Baráti hátveregetés: ez a bizalom kifejezése. Otthon vagyunk itt is. Visznek minket azonnal a lefoglalt szállásra, sztorik és a holnapi továbbutazás részleteit pontosítjuk. Beájulás az ágyba. 28 óra alatt utaztunk Barcelonából egyfolytában.
Többször figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk az útlevelünkre, s ne hagyjuk őrizetlenül csomagjainkat. Látszólag őgyelgő emberek figyelik a mozdulatainkat és értéktárgyainkat. Most látjuk igazán, hol vagyunk.
Az reggelinél megkóstoljuk a helyi specialitásukat: takanamana, banán levélbe göngyölt sertéshús (zöld banán), babos rizzsel, kimondhatatlan nevű gyümölcsök. Mindannyian találunk kedvünkre való ennivalót, nem maradunk éhen. Görögdinnye, ananász, banán, papaja, málna turmix – a nyerő a csapatnál. Reggeli után vár minket a szálloda jakuzzija, ahol kellemes a meleg fürdő. Elindulás óta folyamatosan vérzik az orrom, imádkoztunk, s reggelre megszűnt. Jó az Úr! Viszont Mikinek elkezdett fájni a foga, ezért most imádkozunk és a szálloda dolgozóiért is, és a vendégekért, hogy gyógyuljon meg a foguk.
Izgalom. 2 perc múlva 10 óra, de a taxi még nem érkezett meg. Kezdődik a telefonálgatás. Ki vagyunk szolgáltatva, de az Úr kontrollban van. Nézzük az indián szobrokat: minden a termékenységi kultusz körül forog. Szülő nők, nagy mellű asszonyok, lányok. Erotika a köbön, szex hatványozottan. Trópusi meleg, de itt is mindent elborít a karácsonyi díszlet. Közben megérkezik a taxi, enyhül a feszültség. Útközben látjuk a nagyarányú építkezéseket, és a mindent alulmúló szegénységet is. Az utolsó tavaszi hónapban vagyunk. A sofőrünk mondja, hogy náluk folyamatosan érnek a gyümölcsök. Átvált helyi idegenvezetővé és bemutatja a várost. Ő mondja, hogy San Josét, a fővárost 1 millió ember lakja. 1948 óta nincs az országnak hadserege. Nincs rá szükség, nem harcolnak semmiért. Csak a nőkért – mondja széles mosollyal vezetőnk. A fő utcán haladva a „nyugati kultúra” köszön vissza ránk. Autómárka kereskedések, pizza- és gagyi árusok, koldusok.
A buszpályaudvar európai szemmel nézve egy romos épület, de patyolattiszta minden. Nem úgy, mint otthon a resti környéke… Őrök mindenhol. Carlos már vár minket, a Costa ricai kapcsolatunk. Az útra ajándékba vásárolt nekünk egy halom üdítőt, édességet és süteményt. Pedig előtte még sohasem találkozott velünk. Carlos megbeszéli a buszállomáson a taxissal a dolgunkat, és aprólékosan tájékoztat minket az utazással kapcsolatban a tudnivalókról. Melegen elbúcsúzik tőlünk. Hálásak vagyunk a segítségéért. A buszváróban János 17, 21 van kiírva nagybetűkkel a falra: itt nem szégyen az evangélium. „Mindnyájan egyek legyünk amint Te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem.” Ez igen praktikus mondat, és mi négyen, most egyek vagyunk. Akkor indulás! Kitöltetnek velünk még egy halom papírt a nicaraguai beléptetéshez, majd végre szólítanak, hogy szálljunk fel egy alig használt (600000 km van benne) Mercedes buszba. Légkondi, lábtartó, kényelmesen le lehet feküdni akár, hála a busz tervezőjének. Pontosan indul a busz, és vele együtt a mozi is elkezdődik.
Hegyek, völgyek, szakadékok – pálmák, banán és mangó fák, virágok és trópusi gyümölcsfák. Gondozott ültetvények. Az utak mellett szinte minden megvásárolható: itt minden eladó. A megélhetés itt is kemény kenyérharc. Felkúszunk ezerrel a kaptatókon, bárcsak 1 sávos az út. Szédítően nagy a forgalom. Útburkolat van, s helyenként nincsen. Valahol baleset van előttünk, csigalassúsággal jutunk csak előre. Hegyi folyó kanyarulatát egy híd szeli át, s a mederben a „tettes”, egy kamion: megpróbálta levágni az ívet. Ezeket látva erős bennem az inger, hogy bekössem magam, mert újra kezdődik ámokfutásunk. A buszon egyik ámulatból a másikba esünk. Kiderül, hogy a jegy árában benne foglaltatott a meleg vacsora és üdítő is. “Végre!”
A határátkelőhelyhez érkezve leszállítanak mindkét oldalon bennünket csomagostul, vámvizsgálat – pénzváltók és „önkéntes segítők” hada rohan meg minket. Nem merném rájuk bízni sem a bőröndöm, sem a pénzem. Olyan, mintha visszamentünk volna az időben: (Eszembe jut a 80’-as évek Magyarországa, a lengyel és török bevásárlóturizmus, s honfitársaim hasonló buzgalma, ahogy igyekeztek a gyanútlan németektől jó pénzért átváltani a márkát… furcsa időutazás. Nekünk ez már egy elfeledett valóság.) Végre átjutunk, és meg sem állunk Managuáig. Egy óra késéssel érkezünk, közben beesteledett. A 18 C fokra lehűtött buszból kilépünk a közel 40 C fokba… Megrendítő érzés mondhatom. 100% páratartalom. Percekig csak kapkodom a fejem, s időnként a levegőt.
1 óra késéssel érkezünk, de hűségesen vár már ránk Alberto Pereira. Amilyen nagydarab, olyan nagy a szíve is. Gyorsan bepréseljük magunkat a terepjáróba, s megyünk találkozni Humbertoval és feleségével, akik már várnak ránk. Közösen vacsorázunk az Eszkimó étteremben. (Furcsa ebben a forró környezetben ez a jéghideg szó.) Minden van az étlapon, ami egy ínyenc álma lehetne. Beszélgetünk. Mesélnek a nemzeti ünnepről – valóban tűzijáték volt – Mária ünnep van. A gyermekeknek ilyenkor cukorkát és gyümölcsöt osztogatnak. Vacsora után elvisz bennünket Alberto San Marcosba, ahol a szállásunk lesz, úgy 40 km-re a fővárostól. 11 óra, mire ágyba kerülünk a Casablancában.
December 9.
5:30 – kor már mindannyian felébredtünk. Mintha a város összes kakasa összebeszélt volna, ébresztőt fújnak. Ezt megirigyelte az összes többi madár is, főként a szálloda padlására befészkelt galamb csapat, s bekapcsolódnak az össznépi koncertbe. Hogy fokozódjék a hangulat, 6 órakor rákezdenek egyszerre a harangok is – misére hívnak. A hangulat fokozása kedvéért egy rézfúvós zenekar is hangol már. Ha valamelyikünknek eddig bármilyen kétsége is lett volna, hogy itt szó lehet alvásról, az alaposan tévedett! Európai fülnek szokatlan módon, – hiába, hogy hajnal van még – elkezdődik ismét a petárdadurrogás, süvítenek a rakéták, ropog a görögtűz. 6:30-kor mintegy varázsütésre, az összes környező házból áthallatszik a zene. Minden műfaj egyszerre. Az utcai árusok kínálják kántálva portékájukat. Peeeen, peeeen! Lerohanunk, megnézzük miről is van szó? De hisz ez kenyér (pan)! S próbaképpen Tóni hoz is két nagy zacskóval, amit persze egy ültő helyünkben bekóstolunk. Tele hassal mindjárt szebbnek látszik a jövő!
8 körül megérkezik Roger és Luisa, ők azok, akik befogadtak a moteljukba, s vendégül látják szinte az összes külföldi delegációt. Roger már régi ismerősünk, de jó ismét találkozni… Luisa kedves, mosolygós, és mindent elkövet, hogy otthon érezzük magunkat.
Az első közös reggeli tojásrántotta, és tepsis krumpli (otthon ezen a néven nevezném). Bemutat egy férfit a svéd szövetségből, Bert Lundgrent, akivel még eddig sosem találkoztunk. Reggeli közben egyből a gyakorlati kérdésekre terelődik a szó – az emberhalászat a fő téma. Roger és Luisa napi 40-50 embert hoz kapcsolatba Jézussal. Hiteles emberek, érdemes odafigyelni a mondanivalójukra – lehet tanulni tőlük. Meghívásunk okairól és céljáról szól először. Azt szeretnék, ha Magyarországon mi is aktívan, Jézussal együtt mentenénk az emberéleteket. Svédünk, a Canal 10 keresztény tv adónál dolgozik, közbe – közbe kérdez, ki van éhezve az információra. Fontosnak tartja a tv-s munkát. Roger mondja, hogy jó is az, és az egyházban folyó munka is, és a szövetség pont az emberek megérintésére jött létre. Fontos a televíziós munka, de a személyes beszélgetések fontosságát hangsúlyozza házigazdánk. Példával mutat rá a hatékonyság közötti különbségekre. Fél millió dolláros költségvetéssel, egymillió embert értek el az elmúlt egy évben a nicaraguai szövetség tagjai, míg a tv csatorna 30 milliós költséggel a töredékét sem tudta elérni. Ezek tények, svédünk nem is akar ezzel vitatkozni, meghajtja a fejét, ahogy érzi az Úr jelenlétét. Roger figyelmezteti, hogy készüljön, mert amit tapasztalni fog, alapjában fogja megváltoztatni a látásmódját.
Utána rendelkezésünkre bocsátják a motel összes számítógépét, hogy tudjunk beszélni az otthoniakkal. Szeretteinktől megtudjuk, hogy minden rendben, ezt jó hallani egy apának, ha messze van a családjától. Pihenésképpen, és hogy sikeresen átessünk a jetlag-on. (7 időzónát utaztunk át, és a helyi időhöz való alkalmazkodás problémája ez, bár igazából egyikünknek sem volt gond az átállás.) Don Douglas körbevezet a környéken, megmutatja a helyi látnivalókat. Majd ebédelni indulunk közösen a Laguna-tóhoz. Az út mentén bádogviskók mindenfelé, időnként beton fallal körülvett házakat is látunk. Amerre utunk vezet csontsovány kutyákat látok, s ennek mintha a cáfolata lenne a buja természet: kókuszpálmák, banánfák és virágok teljes pompában. Kirakodóvásár erre is, a szemünk előtt faragják a bútorokat, nagyon tetszenek a kész művek. Az utat Tónival a terepjáró platóján tesszük meg, a melegben jól esik a menetszél. Annál kellemetlenebbül érinti ülőrészünket, a folyamatosan kihelyezett fekvőrendőrök sokasága. Közlekedési szabályok betartásának alig fedezni fel a nyomát, gondolom, hogy ezért a sok lassító akadály, ezzel kényszeríthetik csak ki a lassúbb tempót. „Lesz bukkanosz” – figyelmeztetjük egymást folyton. (Már lassan minden szót spanyolosítottunk addigra…) Ahogy közelítünk, még a rossz minőségű utak is megszűnnek, s földúton, vízmosáson keresztül érkezünk meg. Érintetlen természet fogad bennünket, a sziklák között vezet le az utunk a tó partján álló vendéglőhöz. Tudatosan nem engedik beépíteni a környéket, megőrizve az eredeti állapotot. Milyen igazuk van! A tó vulkáni eredetű, pár km széles, 1350 m mély – azt mondják, hogy a világ legmélyebb tavának partján állunk. Leírhatatlanul szép, meg sem próbálom elmondani, ezt látni kell! Az éttermet helyi kőből épült támfalak védik, s maga az épület anyaga is ugyanez, minden más fából készült. Costa Ricával ellentétben itt nincsenek indián szobrok, szembeötlő ez a másság.
Többfogásos ebéd, felülmúlhatatlan bőséggel, s ha látták, hogy valami különösen ízlik, akkor a pincér hozta a repetát. Vendéglátóink rendelik az étkeket, s ami lehetséges ott sorakozik az asztalon: csirke, marha, sertés, hal és rák, banán chips, papája, pino, melo, egzotikus zöldség-gyümölcsök, egyszóval minden, ami különleges. Szokatlan íz kavalkád, s én próbálom előítélet nélkül megkóstolni ezeket sorban. Frissen szedett citrom levét kapjuk üdítő italnak, amit a helyiek megsóznak, mert ők cukor helyett sóval isszák a limonádét.
Míg mi az étlapot nézegettük, s az ízekkel ismerkedtünk, addig Roger már azt kereste, hogy kivel lehetne megosztani a „jó hírt”. Nem messze tőlünk évzáró bulit tartott egy nagyobb munkahelyi társaság, s ő már kereste a kapcsolatot, hogyan tudna 10 perc figyelmet kapni. Az étterem-tulajdonos feleségével egy rövid beszélgetés, s az, a társaság egyik tagjával érkezik vissza hozzánk, aki vállalja, hogy beszél munkatársaival. Amiről a reggelinél volt szó, az a szemünk láttára válik valósággá. Nem elmélet, gyakorlat az, amiről beszélt. Adott jelre ott termünk, és Miki meséli el az ő élete történetét röviden, és Roger fordítja spanyolra. Türelmesen, tisztelettel hallgatják a messziről jött „hungerot”, aki részletesen beszámol nekik egy elhibázott életről, hogyan találta meg őt Jézus, s hogyan vált elégedett, boldog emberré. Nem titkolta az évek során elkövetett hibáit, s mostani nehézségeit sem, de a megoldásról is szólt, mert Jézussal minden nehézségből lehetséges a talpraállás. Többen egyetértően bólogatnak, mosolyognak, s van, aki kitörli a szeme sarkából szökni próbáló könnycseppet. Pedig egy vállalati bulin vagyunk, vegyesen férfiak és nők, gyerekek és idősek… 10 perce még ropták a táncot ugyanezek az emberek, de megváltozott az atmoszféra… ebben a 10 percben egy valós ember, valós történetét hallották, és magukra ismerhettek. Mikor Miki kéri őket, hogy mondjanak vele közösen pár mondatot, akkor ezt készségesen vállalják. Ők talán ebben a pillanatban nem értik még, de átmentek a halálból az életbe, megtették az első lépést az ÉLET útján! Tapsolnak, öröm fénylik az arcokon, élet árad a tekintetekből!
Visszatérünk az asztalunkhoz, befejezzük az ebédet, a szívünk repes az örömtől – tudjuk, most örömünnep van a mennyben! Vendéglátóink számára ez a természetes életmenet, az, hogy bemennek egy vállalat zártkörű rendezvényére, s 10 perc bizonyságtétellel megnyernek 20 embert, hogy ezután Jézussal kéz a kézben járják azok az életüket tovább. Mi pedig ott folytatjuk tovább a dolgunkat, ahol a Szent Szellem hangjának engedve abbahagytuk. Átöltözünk, s megmártózunk a tó vizében. Egyik pillanatról a másikra eső szitál, szivárvány erősíti meg: fiúk, ez az én utam, ezen az úton járjatok, s akkor én jelekkel és csodákkal fogom bizonyítani, amit szóltok rólam! Szedelőzködünk már, amikor az étterem tulajdonosa keres meg minket, szeretné, ha az étterem dolgozói is hallanák a jó hírt, imádkoznánk a vállalkozás sikerességéért és nem utolsó sorban az ő dolgozóikért is. Nem kellett kétszer mondani, talpra ugrottunk és indulás. Miki mesél, Roger fordít, és kezdődik máris az ünnep a mennyben. 15 emberrel bővül Krisztus tábora. Be lett írva a nevük az Élet könyvébe. Majd Tóni imádkozik az üzleti sikerükért, a vendéglős pedig bölcsességet és Isten vezetésének felismerését kéri számunkra az Úrtól. Pont erre van a legnagyobb szükségünk
Visszaúton már két autóval utazunk, még szerencse (az Úr gondoskodása), mert megtapasztalhatjuk, milyen is egy igazi trópusi eső… Don Douglasszal és feleségével, Mariaval megyünk vissza a szállásunkra. A szakadó esőben a rossz minőségű utakon száguldozunk, – így tűnik – a látási távolság minimális. A fekvőrendőrök rejtve előlünk, erősen csimpaszkodunk az autóban mindenbe, ami stabilnak tűnik, ők vidáman mesélnek közben. Hirtelen kopogtatnak a kocsi tetején, észre sem vettem a stopposokat eddig. Pedig a Lagunától együtt jöttünk. Megállunk, köszönnek és futva indulnak dolgukra. Pont arról beszéltünk Tónival, hogy milyen rossz lett volna a platón utazni, amikor jeleztek az imént. A gyomrom már liftezik, mikor végre célba érünk, Tóni fején már dudorok, hiába kapaszkodott oly lelkesen, mert az összes huppanónál beverte a kobakját. Nagy örömmel szállunk ki az autóból, hálás vagyok az Istennek, hogy az úton tartotta a járművet. Don Douglasnak mondom, hogy te igazán egy “easy raider” vagy – kacagva nevetnek, kevesen tudnak így szívből nevetni, ahogy ők teszik. Megkedveltük, elfogadtuk egymást, bennük is igazi barátokra leltünk, hasonlóan dobban a szívünk. Mikiék később érkeznek csak, mert közben ők is stopposokat vettek fel a legnagyobb zuhéban, akik a zuhogó eső közben is meghallgatták Roger történetét, és átadták az életüket Jézusnak. Érdekes nap volt ez a javából!
A motelba közben megérkeztek már lengyel barátaink, kölcsönösen jól meglapogatjuk egymást. Mesélnek az utazás viszontagságairól, és két társuk meg nem érkezett bőröndjéről. Poénkodom is egyből, hogy az eszkimók biztos hálásak a rövid nadrágokért és a rövid ujjú ingekért. Az érdekeltek fanyar mosollyal díjazzák humoromat, a többiek meg belemosolyognak a tenyerükbe. Közös vacsora: roston sült marhacomb rizzsel és paradicsomsalátával. A vacsora alatt lengyeljeink ott folytatják, ahol svédünk abbahagyta reggel Rogerrel a megbeszélést. Záporoznak a kérdések – s azonnal érkezik a válasz, a személyes életből merítve, élettapasztalatból (élet = Jézus). Mi közben nicaraguai barátainkkal beszélgetünk, vicceket mesélünk, és nagyokat nevetünk. Vidám társaság vagyunk, nem búval bélelt Balambérok gyülekezete, s minden okunk meg is van rá, mert jó közösségünk volt az Úrral és egymással.
December 10.
Hajnali ébresztő: a helyi rezesbanda 4 órakor ismét neki durálja magát. Még mindig ünnepelnek, ahogy kezdem megismerni őket, találnak majd rá alkalmat Szilveszterig. Ugyanazt a dallamot fújják úgy kb. másfél órán keresztül. Úgy látszik itt ez normális dolog. Bekapcsolódnak sorban a tegnap hajnali ismerőseink is a zene sortűzbe, és belerobbannak a petárdák, szólót énekelnek a kakasok, galambok és a többi madár. Még aludnék, de így nehéz.
Tóni 7 körül hoz egy halom édes zsemlét és kenyeret, együltünkben elpusztítjuk őket, szempillantás alatt. Miki betegen ébredt, fáj a torka. Gyógyszer helyett Jézus segítségét kéri. Egyetértünk vele. Az erkélyen írom ezeket a sorokat, amikor három paraguayi fiatalember lép hozzám. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak, ők is a szövetség munkatársai. Szép és Istentől áldott napot kívánunk egymásnak.
Az étkezőben találkozunk ismét, bőséges reggeli vár minket. A reggeli szervírozásában segítünk, hámozzuk és bontjuk a gyümölcsöket, kézbesítjük a tányérokat. Jól esik hasznosnak érezni magunkat, de jó is szolgának lenni! A reggeli főfogás nemzeti specialitásuk, a makatamana. Megkóstolom, de ezt kihagyom. Viszont pazar a vajas kalács, az ananász és a banán is egy élmény. A frissen lékelt kókuszomat Dezső bevállalja, ő minden különlegességet kipróbál becsületesen. A reggeli most már igazán nemzetközi, időről időre befut egy–egy újabb csoport. Így nyer értelmet a szövetségünk nevében a nemzetközi szó.
De hát mi is ez a szövetség? Kik is a tagjai és mi a céljuk? Az elnevezés sok mindenről árulkodik. Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége. Minden szó hangsúlyos, és nagyon fontos.
Teljes Evangéliumi – evangélium, magyarul jó hír. Azt jelenti, hogy közöttünk helye van elbeszélni azt a sok jót, amit Jézus tett velünk a személyes életünkben. Beszámolhatunk az Isten gyógyításáról, szabadításáról az alkohol vagy drogok fogságából, a helyrejött életekről és házasságokról, és ahogyan a Szent Szellem átkísért és megmentett a nehézségekben, kimentett pénzügyi gondokból. Amit személyesen láttunk, átéltünk és megtapasztaltunk, erről beszélünk a találkozóinkon.
Üzletemberek – a magyar nyelvben mást takar ez a szó, mint az angolban. Eredetiben egyszerű, hétköznapi emberekről szól az elnevezés, akik bérből és fizetésből élnek, adózó állampolgárok. A kisemberről, a hétköznapi emberről, aki az Isten szeretetével átitatva hitelesen el tudja mondani a szomszédjainak, barátainak és munkatársainak a jó hírt. Hiteles, mert közöttük él, és őt elfogadják, meghallgatják az emberek, ha ők már a „hivatásosokat” nem hallgatják meg.
Nemzetközi - a világ legnagyobb, több mint 160 országában bejegyzett szövetség. Minden nemzetből, nemzetben egyszerre jelen lenni, s a megoldásról beszélni. Itt is 12 országból jöttünk össze, hogy vállt-vállnak vetve, együtt menjünk az emberek közé és után, hogy elmondhassuk Isten mit tett velünk, és ahogy nekünk segített, úgy nekik is meg fog adni minden segítséget, és az örök életet.
Szövetség – nem egyház, nem felekezet és nem vallás. Nincsenek hivatásos papjaink, lelkészek csak laikusok, sőt egyházi tisztségviselők még a helyi csoportokban sem tölthetnek be vezetői pozíciót. Közösség, akik szívesen vannak egymás társaságában, egy jó célért összegyűlő asztaltársaság, akik arra szövetkeztek, hogy tovább adják a jó hírt. Csak Jézusnak halászó emberek, akik nem merülnek el a felekezeti tanítások gyakran fölösleges szóharcaiba, fontosabbnak tartva az emberek megmentését. Közöttünk nincs helye a felekezeti, politikai és faji különbségeknek, csak a szeretetnek és a másik különbnek tartásának.
A mai nap még szintén az akklimatizálódásnak van alárendelve, elindulunk Douglasszal ananászt szüretelni. Persze ez csak ürügy, ananásznak a közelébe sem megyünk, de ő 50 km-es körzetben megmutatja a környék összes látnivalóját. Átvisz a vulkánok földjén, ahol a mérgező gázok miatt nem termelnek semmit. Távolról megnézzük a Managua tavat. Kitűnő a panoráma. Szemünk már kezdi megszokni a buja növényzet látványát és a szegénység kézzel fogható jeleit: a sovány kutyákat, lovakat, és a bádog viskók világát. Látunk újonnan telepített kávéültetvényeket. Egy közös van minden nicaraguaiban, akivel találkozunk – a csodálatos mosolyuk. Közben kapjuk az SOS jeleket telefonon, Miki küldi őket: a vacsorát mi főzzük, igyekezzünk vissza. Már meg is hívtak vagy 50 vendéget, köztük a helyi polgármestert, s a környék más ismert személyiségeit.
Gulyásnak mondja mindenki, amit főzünk, de igazából marhalábszár pörköltet készítünk. Bőszen szimatol a nemzetközi publikum, már korog a gyomra az egyre gyarapodó vendégseregnek. Roger családi háza mellett, a kertben zajlanak ezek az események San Marcosban, ezt el is felejtettem eddig elmondani. Végre elkészülünk, tálalunk egyből, és pakoljuk a tányérokba a forró étket. Sütkérezünk a dicsőségben, mert mindenki repetázott – kell-e ennél nagyobb dicséret a szakácsnak? Mi is asztalhoz ülünk, ismerkedünk. Beszélgetésbe elegyedünk egy fiatalemberrel, Garryvel, akinek extra a története. Még nincs 30 éves, autószerelő, villanyszerelő, idegenforgalmi egyetemi végzettsége van, és korábban Roger vállalkozásában dolgozott. Egy évvel ezelőtt, egyik napról a másikra lebénult, minden előzmény nélkül. 1:1000000 előfordulási aránya a betegségnek a földön, ami megtámadta a szervezetét. Az összes pénzét orvosokra és gyógyszerre költötte, de mégis: 6 hónapig a kanalat sem tudta felemelni, a szemöldökét sem tudta összeráncolni. Imádkoztak érte a szövetség tagjai, és ekkor megfordult a halálos folyamat, Nem csak megállt, hanem az állapota napról napra javul. Ma már csupán egy rossz emlék, s csupán a kézremegése emlékezteti rá, hogy min ment keresztül. Bízik benne, hogy a gyógyulás folytatódik, s már január 15-én munkába állhat, mert számítanak rá, kapott egy nagyszerű állásajánlatot.
Közben Alberto is megérkezik családjával, (ő az, aki várt korábban minket a buszállomáson) megkérdezi: lenne-e kedvünk megnézni a naplementét Santa Caterinában, a Managua-tó partján? Van kedvünk, s amint elkészült a millió csoportkép, el is tudunk indulni Tónival és a paraguayi srácokkal. Érdemes volt eljönni, igazi turista látnivaló. Amit el lehet képzelni, itt mindent árulnak: a bőrpapucstól a hintaágyig, s kapunk is barátainktól figyelmességből szuvenírt. Közben kigyúlnak az esti fények, hirtelen elborít mindent a sötét, társul szegődik mellénk az árnyékunk. De a legszebb ajándék ez az esti kirándulás, mert szívből jön. S érkezik kérés formájában a vezércsel, lenne-e kedvünk egy fagyit enni? A kedvenc fagyizójukhoz indulunk. Természetesen a legjobbat akarják adni – számukra természetes, hogy a vendégüknek a legjobbat adják – 50 kilométert utazunk ezért, elmegyünk Managuába. A kocsiban Toni, Alberto fia a beszélgetőtársunk. Ő kiválóan beszél angolul, az USA-ban tanul. Keressük a közös témákat, a hasonlóságokat a spanyol és a magyar szavak között, ízleljük egymást, így röpül az idő, pillanatok alatt célba érünk. A fagyizóban kiderül, hogy az ő kedvencük ízesített jégkása, 5 cm vastag karamellel a tetején. Nem akarom megbántani őket, s nekikezdek enni illendőségből. A 3. kanál után a torkomban az egész napi menü, még 3 kanállal lenyomok, de feladom. Szabadkozom, és ők sajnálkozva bólogatnak.
Ha már úgyis itt vagyunk, Alberto meginvitál a most épült lakásába. Megtisztel vele, nem dicsekedni akar, hanem megmutatni az Istentől kapott személyes ajándékát. Tehetős emberré tette őt az Úr, luxusautók az udvaron, köztük Lincoln Continental terepjáró és limuzin. Helyi viszonylatban még nagyobb luxusnak tűnik, mint odahaza. Érthető, hogy miért a magas kerítés, és a fegyveres őr. Végig vezet a házon, a legértékesebb anyagok felhasználásával épült. Fényűzően berendezve áll, de még nem költöztek be. A kerti medence mellett ülünk, szembe egy végtelenül szerény emberrel. Itt kezdi elmesélni családja és az ő személyes történetét. Egy szelíd, belső hangnak engedve megszólalok. Ezen a helyen fog beteljesedni az ígéret – a békesség (János 14,23). Magam is meglepődök azon, amit közlök vele, felírja, amit mondok, s folytatja a történetét: ezen a helyen lőtte le őt a felesége, hűtlensége miatt, amikor még Jézust nem ismerték. Felesége börtönbe került, ő kórházba, s közben elveszítették az összes vagyonukat. A kórházból kikerülve egy ötszáz dolláros autóban lakott. Ebben az állapotában találkozott egy ismerősével, aki elhívta őt vacsorázni. Az étteremben meghallgatott egy embert, aki mint most ő maga is élettörténetet mesélt. Fel sem tett kérdésekre kapott válaszokat, s amikor véget ért a történet, felajánlották számára is a Jézussal találkozás lehetőségét. Ezt a vacsorát a FGBMFI tagjai szervezték, s innentől indult el az életében a változás. Elkötelezettség, következetesség és gyermeki hit Jézusban. A semmiből állt helyre az egészségük, rendbe jött a házasságuk, s most egy luxuslakásban hallgatjuk őt. Élő bizonyíték, itt minden arról beszél, hogy Jézusnak a lehetetlen is lehetséges. Élettörténet, mindenki számára érthetően, egyszerű szavakkal elmondva, hogy a hétköznapi ember is megérthesse. Különleges a története. Ő elfogadta, hogy Jézus befektet az életébe, s most már ő az, aki másoknak az életébe fektet be. A roncsautó tulajdonosból így vált Managua legnagyobb használt autó kereskedőjévé. Sínen van, mint József Attila – mondaná a magyar humor. Ennek ellenére, vagy pont ezért, egy kedves és szerény emberrel ülünk szemben. Nem textus terminusok, bonyolult teológia szakzsargon, hogy csak a beavatottak érthessék. Nem a „gnózis” imádása, hanem információátadás, hogy a hallgató mérlegelhessen, hogy választhasson. Nem észosztás, hanem egy kihívás, hogy szabad akaratából választhasson az egyén. Ez egy szépséges aranylánc Jézus kezében, a láncszemek szorosan egybekapcsolódva nem szakadhatnak el soha. Megváltozott életek sora, hiteles bizonyítékok. Így megy ez már Krisztus óta, s tart még egy ideig… A bizonyságtételt kapta az egyház, mert a Biblia elterjedése előtti időben sem volt más: csak arról volt érdemes beszélni, hogy személyes életemben milyen változások történtek. A szomszédomat a gyakorlat érdekli, hogyan jutottam túl életem nehézségein, miért tudok mosolyodni a legnehezebb élethelyzetben is. Mindenki a boldogságot hajszolja, és amikor már azt gondolja: végre rátaláltam, meg akarja fogni, de az elszáll, mint a gázzal töltött lufi. De itt nem teóriákról van szó, hanem egy valóságos személyről, s nyilvánvaló, kézzelfogható eseményekről. A történetet hús–vér ember, a kollégám, a barátom mondja, s a szemem előtt lezajlott eseményekről hallok, és ez az ember ugyanaz, akivel gyakran találkozom az utcán, ugyanabban a boltban vásárolunk, vagy együtt kísérjük a gyermekeinket az iskolába… Lehet vele azonosulni, erőt meríteni belőle, mert ha a barátomnak sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne?! És itt belép a hit, és megtörténik a személyes találkozás Jézussal. Egy újabb ember tapasztalja meg a fentről kapott segítséget, s készülnek az újabb beszámolók, mert a Jézussal való találkozás nem marad nyom nélkül senki életében. S ha erre nem telepszik rá egy vallásos, felekezeti máz, akkor vonzó és elfogadhatóvá válik más emberek számára is. Így folytatódik a végtelenbe az aranylánc.
Fáradtak vagyunk, de a légkör varázslatos, ő is kíváncsi ránk, nem egyoldalú a beszélgetésünk. Most mi mesélünk a saját életünkből, s ők ugyanúgy isszák a szavainkat, mint előtte mi az övékét. 11 óra körül visszaindulunk, mert holnap már indul a „munka”, s szeretnénk frissek lenni reggel… Elmesélhetetlen mennyi impresszió ért bennünket csak ezen a mai napon is!
December 11.
Hajnali ébresztő – a szokásos. Közös reggeli: tarkabab, sonka-tojással és gyümölcsök. Narancslé, de ez valóban 100% gyümölcsből készült. 9–kor indulunk a szövetség központjába, s majd ott tudjuk meg, hogy ki, hová, milyen irányba indul el. Externális alkalmak, de mit is jelent igazából ez a kifejezés? Eddig csak hallomásból tudtunk erről, és most személyesen gyűjthetünk tapasztalatokat. Kíváncsiság és adrenalin hullámzik a tagjainkban. Semmi mást nem viszünk magunkkal, csak a lelkesedésünket, és a vágyat, hogy lássuk Isten Szellemének a mozdulását. Externális – külső helyszíneken, munkahelyeken, iskolákban, állami intézményekben, otthonokban, s bárhol, ahol lehetőség adódik elmondani a jó hírt. Tanórán, ebédszünetben, vagy ha a munkahelyi vezető megengedi az ő általa megadott időpontban elmondani egy élettörténetet, 10 vagy 30 percben, amennyi idő éppen a rendelkezésre áll. Lehetőség, hogy emberek élete jobbra fordulhasson, az eddig halott élet megelevenedjék. 10 perc a szívből, a szívhez szóló igazságra, amelyről maga az Úr tesz bizonyságot, hogy így történt. S megtörténhet a csoda, valaki újjászületik…
Egy Toyota kisbusszal indulunk el tizenhatan, és nagyon vidáman. Nyílnak a paraguayiak is, gyorsan akklimatizálódtak, és máris repkednek a poénok.
Megérkezünk az elosztóhelyre, óriási a tömeg, mindenki ugrásra kész – égőszívű, élettel teli emberek. A nyakunkba kerül a névre szóló azonosító kártya, most már a nevünkön tudnak szólítani. Ahány ember, annyi ölelés, hátveregetés, amellyel biztosítanak szeretetükről és elfogadásukról. Megtiszteltetés számukra, hogy az hungarók eljöttek Európából, hogy velük együtt dolgozzanak népük javán, közösen előbbre vigyék ügyüket.
Egyszerű épület a központ – nem fényűző üvegpalota. Nem fektetnek be pénzt ingatlanokba, apparátusba, de a technikai felszerelés kiváló. Csak az emberekbe fektetnek be anyagiakat, csak az evangélium hirdetésére költenek. Ez az, ami valóban fontos. Nem adnak ki könyvet, újságot, minden pénzt az emberek direkt elérésére fordítanak. Nem az épület, a mutogatni való a fontos – az ember az érték. Életszemléletüknek ez az alapja. Ezt tartom egészségesnek én is, jó azonosulni ezzel. Otthon is beszélnek, hogy hogyan kellene ezt csinálni, de itt a gyakorlatban látom megvalósulni. Ezek szerint lehetséges.
Várakozás közben a „vendéglátó – kiszolgáló csoportnak” gondja van arra, hogy a résztvevők – beleértve minket is természetesen – teljes ellátásban részesüljenek. Kínálnak kávét, teát, üdítőt és ásványvizet, gyümölcsöt és szendvicset. Figyelmesek, gondjuk van mindenre. Ez is, mint minden egyéb, a tagok önkéntes adományaiból valósul meg: ki egy kosár gyümölccsel, ki egy fólia üdítővel járul hozzá a közös munkához, akit a szíve erre indít.
Első utunk egy Cola Seller palackozóüzembe vezet. Ez már éles bevetés. Ebédszünet. Már vártak bennünket, előre le voltak egyeztetve a lényeges kérdések: időpont, vezető neve elérhetősége, telefonszáma. 25–30 percet kapunk. Az ebédlő a helyszín, kihirdették a dolgozók között, az van jelen, aki kíváncsi a következő sztorira. Útközben beszélgetünk, s én kapok lehetőséget egy rövid élettörténet elmondására. Figyelő tekintetek, a legértékesebből adnak nekünk – a munkaszünetből, a pihenőidejüket.
Röviden bemutatják a szövetséget, minket és felvezetik, hogy miért is kérjük, hogy hallgassanak meg. Kettős fordítással dolgozunk: én mondom magyarul, Miki angolul, Fernando, – a paraguayi küldöttségből – fordítja le spanyolra az angolt. Iparkodni kell, termelőüzembe vagyunk, korlátozott az idő, ha megszólal a dudaszó, folytatni kell a munkát. Ebédelnek, de közben a szemük és a fülük rám hangolva. A történet végén pár mondatos, egyszerű befogadó imádság – bólogatnak, s mondják velem együtt. Győzelem! Öröm van a mennyben, és öröm van a szívünkben is! Zárásként a körzetből velünk érkezett helyi vezető invitálja az új embereket a következő találkozójukra pontos helyszín és időpont megjelölésével. Elköszönünk, és ahogy elhangzik az utolsó szó, a duda hangja jelzi, az ebédszünet végét. Másodpercre pontosak voltunk… Máris indulunk a következő helyszínre, amely ebédtalálkozó lesz. Kb. 40 ember ül a Friday’s étterembe, amely hasonló a nálunk megtalálható gyorséttermekhez. Akik étkeznek, azok egy hosszú asztal körül foglalnak helyet, a többi érdeklődő kisebb asztaloknál kévézik, üdítőzik. Szívélyesen fogadnak, amint belépünk – felírják a nevünket, és asztalhoz vezetve kérik, hogy foglaljunk helyet. Gondjuk van rá, hogy asztalszomszédunk angolul beszélő legyen, hogy figyelemmel tudjuk követni majd, ami elhangzik. A „házigazda” köszönti a megjelenteket, 2 rövid történet és bemutatja azokat, akik először vannak a chapterban, velük együtt minket is. Az a személy, aki ma az élettörténetét meséli, pontosan 35 percet beszél, közben felszolgálják az ebédet a csoport tagjainak segítségével. Ugyanezzel a szisztémával kerül le az asztalokról a használt étkészlet. A beszámoló végén rövid, de lényegre törő 5 mondat, amely életeket változtat meg és jövőt formál. Mindenki hangosan ismétli a beszélővel a halálból az életbe átvivő szavakat. Pillanatok alatt kiosztják a borítékokat és a tollakat, és elmondják a használati utasításokat. A borítékokban található üres lapok arra szolgálnak, hogy leírják a jelenlévők azokat a kéréseket, amiket Istentől kérnek, és az őket foglalkoztató kérdéseket, amikre választ várnak. Rövid csönd, hogy mindenki tudjon koncentrálni, az imacédulák összegyűjtése után egy arra felkért személy imádkozik a kérések meghallgatásáért, és hálát ad a leírtakért és azok beteljesüléséért. Mindenki tudja, hogy mi a dolga nem kell szólni senkinek, hogy mit tegyen. Magáénak érzi a találkozót, fontos mindenki munkája, érzik a felelősséget. Beleadnak apait-anyait, de leginkább a szívüket… Az indulás és az érkezés a központban imádsággal kezdődik és fejeződik be.
Az irodában, egy 3×3 méteres szobában döntik el az ezzel megbízott fiatalok, hogy ki és hová megy. Mindenki elfogadja döntésüket. Várakozás közben ételekkel, frissítővel, gyümölccsel, édességgel kínálják a beérkező teameket. A harmadik menetben Rodolphoval és Adonissal indulunk el. A város kevésbé tehetős részét is meglátjuk. Egy autószerelő műhelybe indulunk – egy ember. A helyzet érdekessége, hogy Dezsővel ketten kísérjük el őket, és egyikünk sem beszél egy cseppet sem spanyolul, és ők sem beszélnek egy szót sem angolul. Mi sül ki ebből? Marad a testbeszéd, a mimika, a megfigyelés. De bizalommal nekivágunk. Autószerelőnk elfoglalt, de megáll, és beszédbe elegyedik kísérőinkkel. Úgy tűnik, szeretne lerázni minket, de Rodolpho egy szelíd csendes hangra figyel, amit más nem hall, csak ő. Pici huzavona, egy bensőben sóhaj és fékez egy autó. Kuncsaft érkezik, Rodolpho megkéri őket, hogy tíz percet adjanak nekünk. Bólintanak és odaállnak az autószerelő mellé. Erre ő is abbahagyja a munkát, és figyelni kezd. Bizonyságtétel, imádság – VICTORIA!!! Az Úr így használt fel két lepukkant autógumit, hogy elérjen három embert… Az alkalmak és az idők nincsenek a mi kezünkben, csak az engedelmesség a mi felelősségünk. Ezt élőben láthattuk, egy döngölt földes, olajos műhelyben a világ távoli zugában.
Visszatérünk, imádság és hálaadás a „sötétkamrában”. Kezdéskor szintén innen indultunk el, akkor kértük, hogy kapjunk bölcsességet és segítséget. A helyszín a központ hátsófertályában található kb. 10 négyzetméteres terület, ahonnan minden általam látott csoport imádkozva vág neki az útnak, köztük a miénk is.
Felkapunk egy üdítőt, alig van időnk, hogy kiizzadjuk, amit lenyeltünk, és már jönnek is értünk. 6 órakor találkozunk egy iskola kollégiumában. Másodperc pontosan kezdünk, az igazgató támogatásával, rövid bevezetőjével indul a beszélgetés – majd ő eltűnik a színről. Székkel kínálja a később érkezőket. Adonis most más párral, Eddyvel érkezett erre a beszélgetésre. 394 a sorszám. Eddy köszönt, bemutat – Adonis a mesélő. Negyed óra alatt helyzetbe hozza a 40 jelenlévőt, megajánlva nekik egy új életstílus elsajátítását. Zömében fiatalok a résztvevők, de a 40-es, 50-es korosztály is képviselteti magát. Figyelnek, együtt veszik a levegőt a történet mesélőjével, és a végén közösen, hangos szóval ismétlik Adonissal az imádságot. Visszaérkezünk – pihenő, gyorsan lekörmölöm a látottakat, mert olyan sok az esemény, hogy holnapra sok lenne, s lehet, hogy a felére sem emlékeznék már.
Újra a „sötétkamrában” vagyunk. Ifjúsági találkozó a Friday’s-ban, ugyanott, mint délben. Telt ház. 15-20 éves a látogatók zöme, a mesélő 45 körüli. Ugyanaz a forgatókönyv, mint délben. Jézusnak áttörő sikere van most is. A végén imádkoznak az emberek problémáiért, aki szeretné, de csak azzal. Én nem szeretném. Nem szeretem ha “tolnak”. Az egyik fiatal kér, hogy áldjam meg. De én inkább azt kérem, hogy Jézus áldja meg őt. Jobban jár. Dezsőt is elcsípik, próbálkoznak. Itt is vannak hibák, emberi próbálkozások. Este 11-re érkezünk a szállásra. Információim szerint 15000 embert értünk el ebben a két napban.
December 12.
A panamaiakkal bővülünk menet közben, a reggelinél találkozunk velük.
9-kor indulás, az ajtóban guatemalaiakkal találkozunk. Közös imádság, kisbusszal indulunk egy managuai iskolába. Miről is beszéljünk? Legjobb, ha nem is gondolkodom, mert akkor nem leszek jó „csatorna”. Rettenetes meleg van a buszban 120% a páratartalom, jó lenne már megérkezni. Az iskolánál kiderült, hogy nem általános iskola, hanem számítástechnikát oktatnak itt felnőtteknek. 7 csoportba osztanak bennünket, így két osztályba jutunk el közösen a lengyelekkel. A kalkulációba kis hiba csúszott- mondja az ész, de a Szellem azt mondja „az Úr képben van”. Látjuk a hibákat a bizonyságtételeknél: túl hosszú, nem tartják a megbeszélt időt. Tanulnak belőle? Találkozunk az iskola igazgatójával, röviden bemutatja az intézményt. „Amikor jönnek a szövetség munkatársai, utána komoly változást tapasztalnak a diákok életében. Sok esetben megváltozott a tanulási morál, jobb a munkához való hozzáállás. Diákjaik közül sokan bekapcsolódnak FGBMFI munkájába. Örömmel várnak máskor is bennünket.”
Most fényűző házak között vezet át az utunk, a tegnapi bádogviskók után. A bokrok ügyes szobrászok keze munkája: óriási pálmák és színpompás virágok. Magas kerítések, kovácsoltvas erkélyek és élénk színekre festett villák. Gigantikus szobrok az elit club környékén. Hilton Princess a sarkon, szemben bevásárló központok, márkaboltok.
Ebéd az úri negyedben. Különteremben fogadnak minket, késve érkeztünk (sajnos) próbálnak észrevétlenül leültetni minket. Már elkezdődött a bizonyságtétel, rögzítik az elhangzottakat. Előadónk jólszituált, felkészült, nem zökken ki a mozgolódásunk miatt sem. Nem értem a spanyol nyelvű előadását, így van lehetőségem, a vendégek arcát és testbeszédét megfigyelni. A mesélő gyorsan pörgeti a mondatait, szavait élénk figyelemmel követi mindenki. Megérkezik az ebéd, háromféle menüből lehet kérni: marha, csirke és hal a választék. Csirkét választok, de a tányéron rizs, krumplipüré és rántott burgonya is található. Inkább lapos tálon, mint tányéron található a sok finomság. Zöld köretben, paradicsom, uborka, cékla, hagyma, fejes saláta, és petrezselyem, nyakon öntve extra olíva olajos saláta öntettel. Természetesen nem maradt el a hagyományos babpüré sem. De a fő étkezés itt is az életek megváltozása, jobbra fordulása. Az, hogy előkelő környezetben vagyunk csak külsőségben más, hisz’ itt is emberek élnek, akiknek gondjaik, problémáik vannak. Az ő arcukon ugyanúgy megjelenik a változás, amikor döntenek Jézus mellett. Megérkeznek a borítékok, többen beszélnek röviden, de lényegre törően. Látszólag visszafogottak, de fegyelmezettségükkel csak elkötelezettségük van arányban. Tudják, kevés idő van hátra, igyekeznek minél több embert megérinteni, de nem erőlködnek. Ez Jézus ügye. Ők csak munkások, teszik a dolgukat szüntelen. Imádkoznak a borítékokban leírt kérésekért, majd a találkozó végeztével elköszönnek, hirdetik a jövő heti alkalmat. Felmerült később az igény, hogy a csoport tagjai imádkozzanak azokért, akiknek problémáik vannak. Hat emberért alig másfél perc alatt, emberi nyomulás és minden cécó nélkül megteszi ezt a mesélő. Itt Jézusé minden dicsőség, ember nem próbálja elvenni azt, ami az Úré.
Ugyanezek a jómódú emberek jönnek velünk a központba és egyek a közösségben, a kevésbé jól szituáltakkal. A szívük eggyé tud forrni ebben a munkában, a hétköznapokban- otthon, luxus körülmények között élnek, de itt elmosódnak a határok. Az ebéddel együtt három meetingen vettünk részt, ülünk nyugodtan az elosztó iroda előtt, s várjuk, hogy mikor szólítanak a következő tetthelyre. Együtt dolgozik mindenki: a 10 éves és a 60 éves. Örülnek, ha megszólítják őket a szervezők, felpattannak a székről, hüvelykujjukat a magasba emelik, hogy minden O.K. Kivárják a sorukat, nem méltatlankodnak, órákat is várnak türelmesen. Barátságosak. Este egy kivételes alkalmon vehetünk részt, egy családi találkozón. A csoport levélben kér engedélyt a csoport elnökétől, hogy engedélyezze ezt az összejövetelt. Természetesen középpontban itt is az evangélium. Kísérőnk Alejandro Zomora fordítja spanyolról angolra, Miki, pedig magyarra a történetet. A házasságuk pokláról mesélt a férj, saját hibáit nem titkolva. Izgalmasan és hitelesen mesélt, magára szögezte a tekinteteket. Már nagyon vártam, hogy Isten miként oldja meg ezt, az emberek által tönkre tett kapcsolatot. Ekkor a feleség kapja meg a szót és veszi át a történet fonalát. Saját szemszögéből írja le, hogyan hűlt ki a kapcsolatuk, az öröm éveit miként váltotta fel, egy rémálom. Kételkedés és teljes bizalomvesztés jellemezte őket. Eljutottak arra a pontra, hogy így már nem mehet tovább az életük S jött a fordulat, amikor a férjén változást tapasztalt, miután eljött a szövetség találkozójára. Sorra helyre állt a család, a munka, beiratkoztak az iskolába- kiegyenesedett a görbe. Ez volt Norman Weles és Marielo története, de ez is csak egyike azoknak a csodáknak, amiket megtapasztaltunk a mai napon. Természetesen az estét felhasználták, hogy emberek döntést hozzanak, elkezdhessenek tiszta lappal egy új életet. A statisztika 20 új emberről számolhat be, de mennyire több történt itt a számoknál!
Az asztalnál ülők hasonló életet éltek, amit hallanak az ő életükből egy mozaik. Nagyon érdekes a beszámoló, de hosszú, már lankad a figyelem. Hosszú este volt, de mindannyiunk kapott üzenetet személyesen az Úrtól. Tóni arról mesél, hogy álmában már járt ezen a helyen. Amikor a terembe belépett ismerős volt a helyszín, és az arcok, Isten előre megmutatta ezt a képet. Indulnánk vissza a központba, de az utat eltorlaszolja egy szabálytalanul parkoló autó. Milyen is az ember? Először mi jut az eszébe? Mérges, mert nem tudja azt tenni, amit elképzelt. Előkerül egy 20 év körüli fiatalember, aki segítőkész. Jön a gondolat – neki kell elmondani a jó hírt. Szólok Alejandronak: mondjad Jézus történetét ennek a srácnak. Beszélnek pár mondatot, a fiú dönt, és együtt imádkoznak. 2 perc az egész, és ismét megmenekült egy ember! És közben előkerül az autó gazdája is, rögtön tudunk indulni.
Este ájultan alszik a társaság.
December 13.
Ma már hat óráig aludtunk, Tóni még a többszörös harangszóra sem ébredt föl. Fürödnék, de elromlott a vízvezeték rendszer. Hamarosan jönnek értünk, Roger rendelkezésünkre bocsátja házát. Forró vízzel zuhanyozunk. Reggeli után indulás az elosztóba. Végre magyar szót hallunk: „Szervusztok magyarok!” – Nagy Laci (El hungaro) köszönt már az ajtóban minket. „Nagy” ölelkezés és rengeteg kérdés. Kérdezi, mi történik otthon, a tv-ben sok mindent hallott. Laci Hajdúnánásról közel 20 évvel ezelőtt érkezet Nicaraguába, még a KISZ keretében. Házakat jöttek építeni, s itt ragadt. Megházasodott és már itt születtek a gyerekei. Együtt indulunk egy állami hivatalba, ahol a projekteket dolgozzák ki és elosztják az anyagiakat. Laci lesz ettől kezdve a tolmácsunk. Házigazdánk Roger és felesége közösen mondják el élettörténetüket. Az asztalokon nincsen biblia, traktátusok, nincsen zenekar a szórakoztatásra, kazettát és könyvet, pólót sem árulnak a sarokban. A beszélő számára sincsen kialakítva szónoki emelvény vagy pulpitus. Roger hóna alatt sincsen egy bazi nagy családi Biblia. Egyenrangú emberek kommunikálnak egyenrangú emberekkel. Roger természetes módon, az ő halk, nyugodt előadásmódjával, gesztikulálás nélkül beszéli el viszontagságos gyermekkorát, édesapja keményszívűségét, majd a saját pénz- és siker hajhászását, családjától való elhidegülése történetét. Lánya gyógyíthatatlannak mondott betegségét, az orvostól orvoshoz járását, az európai gyógykezeléseket, és hogy pénzzel nem tudta megvenni gyermeke egészségét. Jézussal való találkozása, ezt követően lányának természetfölötti gyógyulása alapjaiban változtatta meg a gondolkozásmódját. Helyére került a pénz kezelése, rendeződött a gyermekével és a feleségével a kapcsolata. Luisa elbeszéli a saját szemszögéből ugyanezeket az időket, „hitelesíti” az elhangzottakat. A legmeggyőzőbben a változásokról az beszél, hogy együtt állnak előttünk. Az irodákban sokan dolgoznak, kb. 40 ember hallgatja őket az udvaron kialakított pihenőhelyen. A későbben érkezők a háttérben megállnak és figyelnek. Akik eljöttek, mind elmondják hangosan a passportot egy jobb világba.
Ebédtalálkozó az Holiday Hotelben. Alvarez a főelőadó. Életre kel egy történet: szegény családban nevelkedett fel, majd a drogmaffia egyik vezetőjének jobb keze lett. Ahonnan kiszállni nem lehet: meghalni, vagy börtönbe menni viszont igen. Négy év börtön az USA-ban 3 helyen. A börtönben hitre jutott és eldöntötte, hazamegy Nicaraguába és hirdeti az evangéliumot. Az engedelmességet még tanulni kellett neki, leukémiába meghalt az apósa, majd a felesége. Könnyekre fakadt ez a „nehézfiú”, újra átéli a személyes tragédiáit. Ezután találkozott a szövetséggel, kapott egy új látást és lehetőséget, s a folytatásban már a talpra állásáról szól. Imádság által meggyógyult a fia, ő pedig elkötelezte magát a szövetség mellett. A találkozó végeztével beszélgettünk, és mondtam neki: jó lenne, ha Magyarországon is sokan hallanák a történetét. A központban ismét bevetésre várakozunk. Kisétálunk az utcára, és olyat látok élőben, amit otthon már csak a régi filmekből, vagy hallomásból ismerek: cipőpucolást az utcán. 5 cordoba az ára, átszámítva 50 Ft. Emberünk jól megdolgozik a pénzéért, ilyen szakszerű és alapos karbantartás után csillog-villog a cipő…
Drogambulanciára vezet a következő utunk. A legfiatalabb 12 éves lehet (vagy még fiatalabb), a legidősebb talán 50, de a többség 20 év körüli. Helyi kísérőink korábban szintén kábítószer függőségtől szabadultak. Az udvaron gyűlünk össze, műanyag kerti székek körben, nagy várakozással várom a kezdést, hogy Isten mit tesz. Csupa férfi, egyen póló, és 1 cm-es frizura. Minden kapu megnyílik a szövetség előtt, a terápiás kezelést segíti, hogyha hasonló problémákkal küzdő, de a gödörből már kikerült ember mondja el, hogy van megoldás. Figyelmesen hallgatnak, elesett tekintetek, amit kapnak, több mint gyógyszer. Előadónk sírva meséli életét, újból átéli korábbi nyomorúságos helyzetét. Fordulópont: hogyan lett újra családja. Kislánya fényképét körbe adja. Egyszerre veszi mindenki a levegőt. Eggyé válik mesélő és hallgató. Végszóra fölállnak, összekapaszkodnak, váll a váll mellett, szív a szív mellett és meggyőződéssel döntenek Jézus mellett. Boldogok, mert megértették, hogy számukra is van remény. Megrendítő este volt. Szem nem maradt szárazon…
Chapter vacsora egy olasz étteremben, itt is feltűnően sok a fiatal. Barátságos arcok vesznek körül, érdeklődő kérdések. Szerda este van, holnap munkanap, de ráérnek az emberek. Súlya van a találkozónak, hellyel kínálják a vendégeket, a vezető segít a rendelések felvételében, az új vendégek fogadásában. A sebész professzornak is megtiszteltetés, hogy köszöntheti a vendégeket, büszke rá, hogy bemutathatja a szövetséget. A panamai szövetség elnökét kérik fel a bizonyságtételre. Ismerős a története, visszaköszön, hogy milyen nyomorult az ember Isten kegyelme nélkül. Házasságtörés, válás, betegség, tönkrement vállalkozás, hamis vallások, akik leveszik őket 35 ezer dollárral. Teljes padlóra kerülés. Itt is a fordulópont: találkozás Jézussal a szövetségen keresztül és máris fordul az élete. Csodák, imameghallgatások sorát mondja el, annyit, hogy nem bírom lejegyezni. Elmondja, azt a három mondatot, amely megváltoztatta az életét, és kínálja az újaknak egy más élet lehetőséget.
Kapjuk a borítékokat, némán sercegnek a tollak. Imádság, hirdetés és jön a búcsú.
51 ezer 750 fő eddig –több, mint 1000 találkozó, de nem is ez a lényeg, már egy emberért is érdemes lett volna elkezdeni.
December 14.
Várakozunk a központban - a nemzetközi elnök érkezik, Richard Shakarian.
Teljes ellátásban részesítenek mindenkit, önkéntesek osztják az enni- és innivalókat. A hozzávalókat adományokból fedezik, de látom, amint hozzák egymás után a karton üdítőket, ásványvizet, és ahogyan teszik be, szó nélkül a közösbe mindezeket. Ezen felül jut mindenkinek egy biztató szó, vagy ölelés. Siker esetén pedig hangos gratulációk. Biztatás és mosoly mindenkitől, mindenkinek. A Szövetség nem kevesebb, mint Isten Szellemének mozdulása. Gyakran feltett kérdés otthon: miért lenne szükség külön férfi és női csoportokra? A válasz egyértelművé vált itt az elmúlt napok világosságában. Ezekben a csoportokban az azonos neműek gátlások nélkül tudnak megnyilvánulni. A legkényesebb témákról, az elhibázott élet bármely aspektusáról. A találkozókat rendszeresen látogatók itt kötelezik el magukat az evangélium mellett. Megtörténik a kiválasztás – tudatosul az identitás. Gyakorlatot szereznek arról, hogyan beszéljenek más emberek előtt, felkészülnek. Ők lesznek azok, akik az iskolákban, munkahelyeken, hivatalokban bizonyságot tesznek az externális (kihelyezett) alkalmakon. Ők lesznek azok az emberek is, akiket megáld az Úr szellemiekben, lelkiekben és anyagiakban egyaránt. Ők alapítják meg az új csoportokat egész Nicaraguában és más országokban. Önzetlenül támogatják anyagiakban is ezt a munkát, de az Úrral összhangban kell, hogy tegyék ezt. Természetesnek kell lenni, mondja nekem Marvin, amikor elmesélem neki, hogy miről írok éppen. Kérem, hogy mondja el a véleményét, egészítse ki, amiket leírtam. Ő az elmúlt három évben huszonöt csoport indításánál volt jelen, kíváncsi vagyok a véleményére. Marvin hiteles, olyan helyekre ment el és alapított csoportokat, ahová kevés ember merészkedik. Őserdőbe, járatlan utakra, ahová csak gyalog lehet eljutni. Most ő is azok közé tartozik, akik irányítják a „fire teameket”, nála futnak össze az összegzések az externális alkalmakról. Lényegében jók a meglátásaid, – válaszol – de nagyon fontos a nyomon követés és az irányítás, kéznél lenni és választ adni a felmerülő kérdésekre. A nyomkövetés nem egy személy felelőssége, hanem az egész csoporté. Aki 4-5 alkalommal eljön és aktív, azokat érdemes szemináriumra elhívni. Aki a szemináriumról visszajön, azok már teljes értékű munkát végeznek a csoportokban. Ők már önként vállalják a feladatokat, természetesen nem lehet ekkor sem kötelezni senkit a tevékenységre. De, ha feladatot vállal, akkor ellenőrizni kell, hogy teljesítette-e azokat, és hogy hogyan. Megbeszélni a tapasztaltakat, biztatni és korrigálni, ami nem jól sikerült. Így a tagság feladatot kap, lesz munkája, és aktív marad, elkötelezetté válik Isten munkájában. Egymásra hatással vannak a tagok, így mindenki fejlődik. Egy idő után nem fognak beférni az étterembe az emberek. Ebből a csoportból egy másik étteremben indul az új csoport. Indulásnál fele-fele arányban a tapasztaltabbak és a friss tagok, közösen kezdik el az új munkát. Véleménye és a gyakorlat szerint, a régebbi csoport, később is támogatja az új csoportot személyes jelenléttel, vendégek hívásával és anyagikban egyaránt. Ez a növekedés feltétele is egyben, mert így válik életképessé az új csoport. Felnő, önálló lesz és megerősödik. Hamarosan kinövik az új éttermet is, és most már ők lesznek azok, akik segítenek életre hívni más helyen egy új közösséget. A csoportvezetőnek szeretetben kell járnia, mindenkor késznek kell lennie, rendelkezésre kell állnia a tagok számára. Akkor is, ha nincsen idő, vagy pénz, még ha nincs mit enni, akkor is. Isten megáldja a hűséget, és gondoskodik róla, hogy el tudja hagyni a családját, üzletét, mert távollétében is gondot visel ezekről. Megköszönöm, hogy elmondta ezeket nekem, és hogy rövid pihenőidejét együtt töltöttük. Los Ranchos étterem – a legdrágább étterem Managuában, négy csillagos. Ide az elit jár, a gyakorló pénzemberek. Pontos kezdés, profi szervezés. A pincérek vigyázban állnak, ugrásra készen. Eduárd az USA-ból érkezett. Élettörténetében arról beszél, hogyan gyógyult meg gyógyíthatatlannak mondott rákból, és hogy miként állt helyre 6 évvel ezelőtt. Nem hitt a gyógyulásban, amikor eljött a Szövetség egyik vacsorájára, de a változás, ami a testében történt magáért beszélt. Szokták tőle kérdezni: hát te még élsz? Ekkor elmondja mindenkinek a jó hírt, hogy Jézus mit tett vele. Egy másik üzletember is szót kér, aki végbélrákból gyógyult meg – az összes spanyol orvos halálos betegnek nyilvánította korábban, de ahogy végignézem, látom, kitűnő egészségnek örvend. Szemléletes példát mesél egy emberről, akinek porig égett a háza éjjel. Azt kérdezte az ember az Úrtól. Miért ért el engem ez a baj? Reggel egy csónak érkezik zsúfoltan, hajótöröttekkel megrakottan. Hálásan köszönik: ha nem gyújtottál volna az éjjel olyan hatalmas tüzet, akkor mindannyian elveszünk, sohasem találtuk volna meg a partot. Tanulságos történet, Miki szót kér a végén, s megkérdezi a vendégeket: kinek fáj a bal füle? Jelentkezik egy férfi. Kéri Miki, hogy tegye a kezét a beteg fülére, s ő imádkozik érte. A csoportvezetője kér szót, s elmondja, hogy bár nem szokott beteg lenni, de reggel arra ébredt, hogy neki is fáj a bal füle. Visszaigazolás a Szent Szellemtől
Távozáskor egy magas rangú katonatiszttől búcsúzunk, akitől Miki kéri, hogy imádkozzon a magyar katonatisztekért, hogy eljöjjenek a találkozóinkra. Készségesen és nagyon komolyan imádkozik ezért a kérésért. Elmondja, hogy most már tudja, hogy miért mondta neki az Úr, hogy egyenruhában jöjjön, mert egyébként soha nem jár üzleti ebédre uniformisban…
Ismét a központban vagyunk, sok új arcot látok, akik a mai naptól kapcsolódnak be az akcióba. Rengeteg aktív ember, fegyelmezettek. Hívnak minket már az utcán, hogy legyünk a vendégeik. Küldjük őket az irodába, hogy egyeztessenek az irányítókkal, hiszen ők ismerik a számunkra tervezett programot, csak ők, módosíthatják azt. A szervezők megkapják az engedélyt, s máris indulunk velük az alkalomra. Terepjáró platóján utazunk Tónival, és a lámpáknál, míg zöldre vált, alkalmi árusok próbálják meg eladni portékájukat. Árulnak itt mindent: nejlon zacskóban vizet, gyümölcsöt, fél dollárét egy egész vödör paradicsomot is megvehetnénk. Terepjárók és koldusok, egy úton. Pont akként, mint az élet útján is. Régi és új, modern és ócska. Az ezer éves, USA-ban levedlett sárga iskolabuszok és a Mercedes vezérképviselet.
A házigazda köszönti először a meghívottakat és a vendégeket. Rajtunk kívül úgy harmincöten gyűltek össze. Majd kéri, hogy aki először van jelen ezen a rendezvényen, mondjon magáról néhány szót. A vacsorán hét új meghívott van. A bemutatkozás korrekt, sorban felállnak és elmondják, hány évesek, a foglalkozásukat és hogy ki hívta meg őket. Nagy tapssal köszönjük meg nekik, hogy elfogadták a meghívást. Nem ők akarnak mesélni, hanem kíváncsian várják az előre beharangozott, érdekesnek ígérkező beszámolót. Hiszen ma este egy Európából érkezett hungero fog beszélni. Nem sűrűn hallanak ők sem élő beszámolót a világnak erről a tájékáról. A csoport másik tagja bemutatja a szövetséget, és hogy mi a célja a találkozónak. Kiemeli az FGBMFI nemzetközi voltát, és arról szól, hogy megtiszteltetés tagja lenni a világ legnagyobb csapatának.
Miki bizonyságtétele a szokásos menetrend szerint folyik le. Többször hallottam már, de most is tartogat a beszámolója új elemeket, még számomra is. Csendben figyelnek, a humorosabb részeknél nagyokat nevetnek, a szomorúbbaknál elérzékenyülnek. A lezáró imádságot a teremben együtt mondja Mikivel az új vendég és a régi csoporttagok.
Távozáskor szeretnék „megáldani” a szolgálót, borítékban adományt adnak át. Tisztában vannak azzal, hogy aki este náluk beszámol az életéről, annak költségei is voltak a célba érkezésig, és lesz még a visszaúton is. Észrevétlenül, feltűnés nélkül teszik ezt meg. Ez számukra logikus, az élet természetes velejárója,
4 napja kezdődött a „hadjárat” s azt tapasztaljuk, hogy egy nemes verseny van a résztvevők között: ki tud több embert elérni, s elmondani a jó hírt. De nem ez a normális? Ha valaki felfedezné a ráknak az ellenszerét, nem lenne jogos elvárás felé, hogy minél hamarabb és gyorsabban eljuttassa a gyógyszert a rászorulókhoz? Mennyivel többről van itt szó, mint a test meggyógyulásáról. A munkának három alappillére volt jól látható: a meghívás, az imádság és a bizonyságtétel. Ebbe nyerhettünk bepillantást, és részeseivé is válhattunk. Felemelő érzés volt.
December 15.
Reggel nyolc óra, várakozunk San Marcosban. A polgármesteri hivatalba teszünk látogatást, a polgármester meghívására megyünk, hogy a hivatal munkatársainak beszélhessünk a mi megtalált kincsünkről. A polgármester úr körbe vezet minket, megmutatja, hogy hol zajlik a város ügyeinek rendezése. A tanácsteremben olvasni valók a falon: Jéna a testvérvárosuk. Elmondja, hogy szeretne hasonló kapcsolatot kiépíteni egy magyar várossal is. Közben összegyűlnek a hivatal alkalmazottjai, (nem parancsszóra, a főnök utasítására, hanem szabadon eldöntve, hogy részt szeretnének-e venni a programon) s érdeklődéssel várják, hogy mi is fog történni. A polgármester úr szól elsőként, mint házigazdája az eseménynek, köszönti a megjelenteket, akik elfogadták a meghívást, s minket külön. Majd átadja a szót Mikinek, aki fordítással együtt is röviden, lényegre törően elmondja élete történetét. Könnyes szemek, és együtt mondják el a befogadó imádságot. Ez is egy munkahely csupán, egy a sok közül, annyiban más a helyzet, hogy közhivatalnokok a résztvevők. A polgármester úr személyesen ajánlja a munkatársainak az új életstílust. Itt a vezetők felismerték, hogy aki személyes kapcsolatban áll Jézussal, (nem a formális keresztény) sokkal megbízhatóbb, lelkiismeretesebb és hatékonyabb munkatárs. Milyen bölcs felismerés…
Chapter ebéd Managuában, egy kínai étteremben. Hat állandó tagot számoltam, hét új embert, és nyolc messziről jöttet velünk együtt. Csodálatos. Ritkán látni ekkora elkötelezettséget, és örömet, hogy két és félszer több embert láthatnak vendégül, mint amennyien ők egyáltalán. vannak. Hát ők aztán nem a látható nehézségekre néztek, az már biztos!
A bizonyságtevő egy tehetős családban született, elmondása szerint mindent megkapott a szereteten kívül. A legjobb iskolákat végezhette el, majd rosszul sikerült házasságok következtek, de egyre mélyebbre süllyedt. Válás, alkoholizmus, drog, elveszítette mindenét, csőd minden szinten. Ekkor találkozott a szövetséggel, és 180 fokos fordulat következett: helyreállt a házassága, rendeződött a gyermekeivel a kapcsolata. A gyümölcse ennek a találkozónak átadott életek, biztatás, megerősítése annak, hogy a legnehezebb helyzetekben is van lehetőség a talpra állásra. Felszabadult, őszinte öröm az arcokon. Már ezért az egy alkalomért is érdemes lett volna elindulni otthonról…
Délutáni pihenő után kisbuszunk előállt, s repít minket az evangelizációs sorozatot lezáró országos találkozóra.
Konferencián
A helyszínhez közelítve már kocsisorok hömpölyögnek minden irányból. Jól szervezetten, fegyelmezetten irányítják a forgalmat, és biztosítják a parkolóhelyeket.
A hely lenyűgöző, egy kisebb magaslaton fekszik, a fővárostól körülbelül húsz kilométerre. Korábban a félelmetes diktátor: Anastasio Somoza Debayle magánbirtoka volt.
A helybeliek En el cuzero las nubes (nubes = felhők, cuzaro = kereszteződés)) nevezik. Légáramlatok találkozóhelye ez valóban, a szemünk láttára egymást kergetik a felhők hol az egyik irányba, hol éppen ellenkezőleg. A terület ma már a szövetség tulajdona. A sandinista forradalom állami tulajdonba vette egykor, majd ismét magánkézbe került. Amikor a szövetség létszámban gyarapodni kezdett, az újonnan érkező emberek képzéséhez, tréningek tartásához alkalmas helyre lett szükség. A főváros közelsége, az állandó szél biztosította hűvösebb éghajlat miatt esett a választás a sokak által kedvelt kirándulóhelyre. Az utóbbi években a szövetség bérelte ki alkalmanként, ezért a tulajdonosok felajánlották megvételre a birtokot. A szövetségen belül többen felajánlották, hogy egyben kifizetik az árát, de az elnök, Humbero, megköszönte a felajánlásokat, és elmondta, hogy nem akarja azt, hogy kevés ember vegye el az áldást. Ezért a tagsághoz fordultak, és így a közösen összegyűjtött pénzből fizettük ki a vételárat, meséli Laci.
Még folynak a befejező építő munkák, amikor belépünk a csarnokba. Az utolsó oldalborító lemezeket csavarozzák, a WC-ben még friss a betonozás, de már rendeltetésszerűen használható az épület. Óriási székerdő, – egyelőre még üresen – de percről percre, amíg nézelődöm, töltődnek fel az ülőhelyek. Az országban már nem volt akkora épület, amely képes lett volna befogadni az érdeklődőket. A szövetség annyira nagy létszámú, hogy kiváltság bejutni a nemzeti kongresszusra. Az ország teljes területéről, kb. hatszáz csoportból érkeznek a delegáltak, chapterenként három-négy ember fizethette ki a belépő árát, amely a teljes étkezés költségét is magába foglalja. A bejáratnál ellenőrzik a névre szóló belépőket. A vendégeket, köztük minket is, a legelső sorba kísérik. Figyelmesek, valóban vendégnek érezzük magunkat. Innentől kezdve a rendezők folyamatosan ellátnak minket ásványvízzel, üdítővel.
Szemben velünk az emelvényen a nicaraguai és a nemzetközi delegációk képviselői foglalnak helyet. Felettük óriás plakát hirdeti:
BIENVENIDOS
XIV. COVENCION NACIONAL NICARAGUA 2006.
Nicaraguai Szövetség 14. Országos Találkozója 2006.
A felirat mellett a nemzetközi szövetség logója. Az alkalom mottója:
NO CON EJERCITO, NI CON FUERZA, SI, NO MI ESPERITU ZACARIAS 4:6
Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel
Beteljesedve láttam ezeket a szavakat az egész hét folyamán. Óriási izgalom, várakozás. Ennyi örömtől kipirult, mosolygós arcot már rég nem láttam. Régi, és új ismerősök, szeretettel köszöntik egymást. Több ezer ember öleli át a másikat. Jézus szavai jutnak az eszembe: „Nagy szeretete mutatja, hogy sok bűne bocsáttatott meg…” Nem haszontalan a várakozással eltöltött idő, hiszen részt vettek a programokban, sok csodát láttak, van miről mesélniük egymásnak. Van-e nagyobb csoda annál, mint amikor helyre áll egy elrontott élet, és elkezdődik az új, Isten jobbján? Most pedig a fináléra készülnek – ünnepre gyűltek össze! S elkezdődik. Rákezd a zenekar, talpra pattan az összes jelenlévő. Karnevál – az Isten dicsőségére! Sok ezer watton szólal meg a muzsika, kellemes dallamok, örvendező szemek, égig érő karok. Hálaadás. Felsőfokon. Megszűnni nem akaró boldogsághullám.
Humberto bejelenti: ezen az öt napon 74000 ember döntött, és hallotta az evangéliumot. A dicsőséget átadja az Istennek. A felelősségre hívja fel a figyelmet, hogy még mennyi embert nem értek el… Kiemeli a jelentőségét annak, hogy mennyi országból jöttek részt venni a munkában. Reméli, hogy rajtuk keresztül a Szent Szellem újhulláma fog elindulni ezekben az országokban. Bizonyságtételek – bizonyságtételek – bizonyságtételek.
Különböző országok képviselői kapnak szót, és rajtuk keresztül betekintést nyerhetünk, hogy miként áldja meg Isten azokat, akik benne bíznak. Néhány példa a teljesség igénye nélkül. A hondurasi elnök csodálatos gyermekáldásukat meséli el. Őt, Panama küldöttje, Alfredo Domingo követi. Családi békétlenségről szól: nem tisztelte az apját, akaratos volt. Elhagyta családját, és amikor az evangéliummal találkozott, akkor a büszkesége átváltozott szeretetté, és meg tudott békélni a családjával.
Különböző országok, eltérő hátterek, de a történetek vége hasonló: helyre állt életekről szólnak. A sok beszámolót hallgatva mindenki felfedezheti önmagát, a mesélők valamelyikében. A világ minden részén ugyanazt a megoldást készítette el Isten: hinni Jézusban, dönteni, bízni, következetesen követni Őt. „Happy end” vár Jézusnál! Halk zene szól, szemetes kosarakban gyűjtik az adományokat a felmerült költségekre. A nemzetközi elnök Richard Shakarian kér szót, de nem egyedül jön a mikrofonhoz. Kísérője a Pharaoh Casino, (hasonló volumenű, mint nálunk a Szerencsejáték ZRT tulajdonosa) s őt kéri, mesélje el mi történt vele. Részletesen beszámol arról, hogyan alakult át az élete, miután elment a szövetség reggeli találkozójára, és ott elfogadta élete urának Jézust. Végül bejelentette, hogy eladta a Casinót. Szűnni nem akaró tapsvihar. Richard kéri a jelenlévőket, hogy lépjenek hitben egy lépést. Általa megélt csodákról számol be, amikor látta édesapját imádkozni a TBC-s tehenekért és azok meggyógyultak a szemük láttára. Indiában történt, hogy imádkoztak, hogy a teremben az Isten tegyen csodát. A terem végén egy kislány felkiáltott – anya látok! Másnap tízezer emberrel több jött el a rendezvényre, mert a környéken a családot személyesen ismerték, és köztudott volt, hogy a gyerek vakon született. Oroszországi útjukról számolt be, amikor a tolmács és ő közte ment Jézus az utcán, és meggyógyította az embereket a szemük láttára. Ki szeretné, hogy megérintse az Úr, ki szeretné megtapasztalni az Úr erejét? Kéri, hogy emelje fel a kezét. A teremben minden kéz a magasba lendül, sokunknak mindkettő. Rövid, de lényegre törő imádság, amelyre szinte azonnal érkezik a válasz. Jönnek sorban előre a mikrofonhoz, férfiak és nők, a terem minden sarkából, hogy elmondják, mit tett velük Jézus ezekben a percekben.
Halhatjuk, hogy
- a beteg gerinccsigolya a helyére került,
- az imádság alatt megszűnt az állandó fájdalom
- vesefájdalom, a vese görcsölése abbamaradt
- ízületi gyulladás meggyógyult
- égett a szeme, s az imádság után már nem
- heresérv meggyógyult
- volt, aki már kilenc hónapja nem tudta felemelni a kezét, mert annyira fájt a válla, most örömittasan integet mindkét kezével
- beszámoló, arról, hogy négy bélműtét után, most hit általi gyógyulás történt
És jönnek előre és sorolják, sorolják, sorolják…
- petefészek-gyulladás már felállni sem tudott, s most érezte a testében, hogy egészséges
- egy kislányt visznek fel az emelvényre a szülei, hogy fájdalmai voltak a szemében, s most ismét lát. Adnak neki egy Bibliát, a kislány elkezdi hangosan olvasni az apró betűs olvasmányt
- másik kislányt hoznak a szülei, aki nem tud rendesen járni, mert születésétől fogva rövidebb volt az egyik lába. Imádkozik érte az egész terem, megnyúlik a rövidebb láb. Öt méterre sem vagyok az eseményektől…
Sorolják latinos tűzzel, és a megélt öröm sebességével a történteket. Lejegyezhetetlenül sok dologról számolnak be, abba is hagyom a jegyzetelést, nem bírom a tempót, inkább együtt énekelek a boldog emberekkel.
Éjfél mire véget ér az alkalom, lassan el kéne indulni, de a látottak hatása alatt vagyunk teljesen még most is. A Szent Szellem jelenlétében lenni – úszni- csodálatos volt.
December 16.
Otthon azt mondanám, hogy pontatlanul kezdődött az alkalom. Ez a helyiek szerint tökéletesen hasznos idő, mert van idejük az embereknek találkozni, és gondolatokat cserélni. De nem csak gondolatokat, hanem címet, telefonszámot és egyéb információkat is. Meg lehet találni azokat a személyeket, akiket érdemes meghívni a saját közösségükbe, előadónak. Személyes kapcsolatok – az üzleti világban kapcsolati tőkének mondanám – nagyon értékes, a sikeres munkához feltétlenül szükséges. Súlya van természetesen itt is. Az összejövetel elkezdődik: a zenekar lágy és ritmikus dalokkal talpra állítja a csarnokban lévő embereket. Istenimádás – tánc – a Szent Szellem jelenléte kézzel fogható. A házigazda szövetség elnöke, Humberto kér szót.
Gyakorlati dolgokról, tapasztalatairól beszél. Vezetésről beszél, a látásmódról és arról, hogy mire érdemes koncentrálni. Nem dísznövényeket kell termeszteni, hanem gyümölcsöt termő haszonnövényeket. Olyan emberekre nem érdemes időt, energiát pazarolni, akik nem akarnak gyümölcsöt teremni. A Bibliából a sáfár jut eszembe, míg hallgatom őt. Ő nem a tulajdonos, hanem a gazda vagyonának a kezelője. El kell majd számolnia az idejével, és a rábízott értékekkel egyaránt. Humberto más példákkal is alátámasztja mondanivalóját. A hadseregben nincsen külön iskola, ahol hősöket képeznek. Olyan egyszerű emberek kellenek, akik az adott helyzetben képesek hősökké válni. Tényként mondta, hogy a szövetség tagjai közül sokan a rábízott feladatokon felül teljesítenek. Ha valaki azt mondja, hogy bemutatom Istent, akkor a saját személyes életén keresztül kell prezentálnia, hogy amiről beszél az igaz. Jellemének, viselkedésének, gondolkodásának, és természetesen a cselekedeteinek összhangban kell lennie azzal, amiről beszél. A szerelem – az Isten szívéből árad ránk, de ha nincsen bennünk a Szent Szellem, akkor nem tudjuk megérteni az Isten szerelmét.
A vezetőnek a természetfelettiben kell élnie, hogy átlássa Jézus jövőszemléletét. A vezetőnek egyre kisebbé kell válnia, mint ember, hogy Isten tudjon növekedni, és Jézus váljék láthatóvá az életében. A vezetőnek meg kell változnia, a rossz tulajdonságait le kell cserélnie jókra.
Milyenek a rossz tulajdonságok és mivé kell válni: együtt sorolja a hallgatóság Humbertoval.
A szövetség csak vezetőket képez. Fernandot, a paraguayi küldöttség vezetőjét hívja ki, hogy mesélje el, mi az ára a változásoknak. Fernando mondja, hogy a régi formában nem érezte jól magát, unalmasnak tartotta. (Régi forma: havi találkozók, férfiak és nők együtt, vallásos módon beszélve, prédikálva, és nem, mint személyes élettörténetet elmondva – a szerző megjegyzése). Chilében találkozott ezzel a módszerrel, és nagyon sok harc árán tudta csak átadni a hazájában a munkatársainak. A nemzeti vezetőtől kért engedélyt arra, hogy e szemlélet alapján kezdhessen munkálkodni. Engedélyt kapott, de egyéb támogatást nem. Telt az idő, s nem tudtak időpontot egyeztetni, mert szerette volna, ha együtt kezdik el a munkát. Így nélküle kezdte el az új látás szerinti hívogatást, a bizonyságtételt és a heti alkalmakat szervezni. Rövid idő után láthatóan kezdtek megmutatkozni a munka eredményei. Heten kezdték el, most már két csoportjuk van, az egyik hatvan, a másik huszonöt fős.
A chilei szövetség elnökének beszámolójával folytatódik a konferencia. Arról tesz bizonyságot, hogy a Szent Szellem erejével teszik a munkájukat. A vezetőtársait legszívesebben csak az Úr szolgáinak mondja. Isten a szívünket nézi, és erre tekintettel válaszol, és cselekszik. Nicaraguáról szólva megjegyzi, hogy a legnagyobb áldást kapta a Földön… Humberto veszi át a szót ismét, (ő a levezetője a napnak) és arról beszél lehetséges Isten erejével a vízen járni. Kéri azokat, akik szeretnének vezetővé válni, jelezzék. Minden kéz a levegőben. Közösen imádság: hogy a Szent Szellem nyissa meg a szíveket, hogy képessé és alkalmassá váljanak szolgává, Jézus szolgálóivá válni. Meg vagyok győződve arról, hogy aki ezt komolyan gondolta, és elmondta, az, az életében előbb vagy utóbb ezt meg fogja tapasztalni. Ezután Istennek hálaadás azért a sok jóért, amiben részesültünk. Dicséret zenébe ötvözve. Érett férfiak sírnak az Úr jelenlétében.
A zenekar, ahogyan Lacitól megtudom, a szövetség tagjaiból verbuválódott, alkalmi társulat. Nem pénzért, muzsikálnak, hanem az összejövetelek alkalmán találkoznak. Szívből játszanak: szívtől szívig. A legmélyebb, a legtitkosabb húrokat pengetik a bensőnkben. Bizonyságtételek garmadája következik: egy közös van bennük, hogy Isten miként jutalmazza az elkötelezettséget. Alberto Pereira az adásról szól. Adni az Isten idejében, akkor és csak is akkor, amikor az Úr szól. Azt és annyit, amennyit Ő mond. Nem többet és nem kevesebbet.
Az orosz delegáció nicaraguai tolmácsa arról tesz bizonyságot, hogy amikor felkérték tolmácsolásra, akkor már ő hosszú évek óta nem beszélt oroszul. Kérte az Urat, hogy segítsen, – könnyekre fakad – hogy el tudja látni a munkát. Tökéletesen értik egymást. Következő nicaraguai barátunk betegségről, a testvére haláláról szól. Arról, hogy a nehézségek ellenére se engedjük eltávolítani magunkat az Úrtól. A keresztény ember életében is vannak gondok, a tragédia a húsunkba vág, De Jézusra a halál árnyékának völgyében is számíthatunk – soha nem hagy el a bajban. Barát.
Ebédszünet. Közösen, jól szervezetten. Mindenki a helyén – ”házhoz szállítva” kapja meg a tartalmas harapnivalót.
Sétálunk egy kicsit, a ház előző gazdájának parkjából megmaradt virágokat csodálom. Ismerkedek a környező tájjal – lélegzetelállító a panoráma. Távolban magas hegyek, vulkáni kúpok lekopott maradványai láthatók, közöttük egy szunnyadó… Párás a levegő, mégis messzire ellátni. Mint egy kerítéssel körül övezve Managua és a Managua-tó. Egyszerre homályos és éles a látóhatár képe. A színek élettel teltek, üde zöldtől a sötét barnával bezárólag minden árnyalat megtalálható a palettán. Mindenütt dús növényzet, sasok köröznek felettünk. A szél, a hely nevének megfelelően játszadozik a felhőkkel, fogócskáznak a végtelen égen. Váratlanul szemerkélni kezd az eső, és megjelenik egy szivárvány Majd egy másik. A szövetség jele, nincs kétségem róla, nekünk lett küldve! Vissza kellene menni, mert folytatódik a program, de elidőzöm még egy kicsit, nem tudok betelni a látvánnyal.
Alkalmi zenekarunk már rákezdett, csalogat vissza. Örömünnep zajlik a csarnokban, hallom messziről, már az első másodpercek óta ott folytatódik, ahol abba maradt, nem hűltek ki a szívek, várják, hogy Isten milyen meglepetéseket tartogat ma még számukra.
Ismét bizonyságtételek. Norman és felesége, akiket a családi találkozón hallgattunk, most az egész estét betöltő előadók. Sokan ismerik őket, figyelmesen hallgatják megmenekülésük történetét.
Rövid szünet, utána a hondurasi elnök bíztató szavai következnek. Beszámol róla, hogy a szövetségen keresztül az ő országukban miként folyik a halászat. Alberto Pereira bizonyságtétele következik. Online már hallgattam őt, pár szem között is, mégis új részleteket ismerek meg az életéből a már ismerteken kívül. Édesanyja súlyos betegségéről mesél, amikor élet és halál között volt. Az Úr kezében volt, (mint mindannyian) és látva fájdalmát kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg őt, hiszen neki semmi sem lehetetlen, vagy vigye őt „haza”. Hál’ Isten még ma is köztünk van, teszi hozzá örömmel. Mesél a régi életéről, korábbi anyagi gondjairól, és arról, hogy azokból miként került ki. Megoszt velünk egy előző napi sztorit. Az egyik delegáció fogadása miatt, az egyik vevője, aki kétezer dollárt fizetett volna az autóért, elállt a vásárlástól, mert az Isten munkája miatt nem tudott találkozni vele. Sajnálta a bevételkiesést, de számára ez a munka fontosabb. Isten a hűségét azzal jutalmazta, hogy amikor beérkezett a reptérről, már egy újabb kuncsaft jelentkezett, és háromezer dollárért mg is vette az autót. Ő, a szövetség pénztárosa Nicaraguában, azzal a kéréssel fordul a jelenlévőkhöz, hogy a konferencia költségeit közösen álljuk. Mindenki a saját akarata és szabadsága szerint tegyen, vagy ne tegyen a gyűjtésbe. Elindítják a szemetes kosarakat, az adományokat átadják Albertonak, majd hálát adnak, és kérik az Isten áldását a jelenlévőkre.
A nemzetközi elnök, Richard Shakarian az este utolsó szóvivője. A szövetség nicaraguai indulásáról és gyors növekedéséről kezd mesélni, amikor polgárháborús légkörben érkeztek az országba. Az utcán már égtek az autógumik, puskaporos volt a helyzet, tapintható volt a feszültség a szemben álló felek között. Ekkor kezdték el hatékonyan alkalmazni a fire teameket Nicaraguában. Szemmel láthatóan sikeresen. Visszanyúl a kilencvenes évek magyarországi eseményeihez, ahol először indultak el így az utca emberéhez a csoportok. Kezd megemlékezni az 1997-ben megélt történésekről, ahol százezer alkalmi újság került kinyomtatásra. A szövetség tagjaiból két-háromfős csoportok indultak a tömegközlekedési csomópontokhoz, buszpályaudvarokhoz, metró aluljárókhoz, és piacokra, hogy elvigyék az örömhírt. Már az utcán elindult a csodák sora: egy béna koldus felkelt a porból és járni kezdett a Blaha Lujza téren! A tervezett szabadtéri találkozó helyszínéhez egy viharfelhő közelített – imádkoztak a szövetség munkatársai és eltűntek a fellegek! A délutáni találkozón a színpadon imádkoztak, és kérték Jézust, mutassa meg az ő erejét és tegyen csodát ezekkel az emberekkel, akik elfogadták a meghívást. A tömegben nyilvánvaló csodák történtek, és a felhívásra, hogy jöjjenek és mondják el, mit tett velük Jézus, özönleni kezdtek a színpadhoz az emberek. Egymás kezébe adták a mikrofont, mint egy stafétát, de nem volt elég az egész délután és este, hogy mindenki elmondhassa a vele történteket. Eldobálták az immár haszontalan gyógyászati segédeszközöket: mankókat, hallókészülékeket, tíz dioptriás szemüvegeket, fűzőket. A süketek hallottak, a sánták jártak, a vakok láttak és a szegényeknek az örömhír hirdettetett. Kecskeméten Snurbein, a német szövetség elnöke, (miként korábban Jézus is a Márk ev. 8, 23) szemen köpte a vakon születettet, és az ott a helyszínen azonnal meggyógyult. Richard saját bevallása szerint még sohasem látott ennyi csodát egyszerre. Sorolja tovább az általa látott eseményeket, de már kiírtam a tintát a tollamból, ezzel már nem tudom folytatni a jegyzetelést.
Isten, áldást akar adni minden ember számára. Bőven éjfél van már, amikor elindulunk San Marcosba. A szellem kész, de a test erőtlen – vár már a puha ágyikó.
December 17.
Történelmet és embert formáló napokban volt részünk. Mi következhet még ezután?
Amilyen az ember, ha nagy események szemtanújává és résztvevőjévé válik, ezt egy nagy fellángolás követi. Aztán visszatér a hétköznapok posványába, és anekdotázni kezd. De nem így Roger! Nála nem egy hirtelen felindulásból elkövetett életvitel a kereszténység, hanem életforma. Pont úgy, mint Jézusnak volt az Istennel járás. A legtöbb ember hátradőlne a karosszékékében, és elégedetten nyugtázná önmaga vállát veregetve, mennyi jó dolgot cselekedtem az elmúlt napokban. De ő nem egy vasárnapi keresztény.
Reggeli után a városban Challange day napja van, és ahol emberek gyűlnek össze, ő ki is használja alkalmat, hogy az evangélium hirdettessék. Tíz órakor a nap már a helyszínen talál minket, Miki kezében a mikrofon. Roger fordít, közönségünk figyelmesen hallgatja őket. Kuriózumok vagyunk a közép-európaiságunkkal számukra. Körülbelül háromszázan lehetünk, a nagy meleg ellenére is türelmesen figyelnek, meghallgatják a történetet. Zárásként együtt mondják velünk az életmentő szavakat.
Pár óra szabadidőnk van ebédig, kihasználjuk az alkalmat arra, hogy vásároljunk. Szeretnénk meglepni szeretteinket valami aprósággal. Lélekben már megtettük az első lépést a hazafelé vezető úton. A bevásárlásnál szakavatott kísérőink vannak, Alejandro és Nagy Laci. Nagy türelemmel viselik próbálkozásainkat a piacon, és segítségünkre vannak az alkunál. Kötelező alkudni, mert különben „palira” vesznek minket. Ők képben vannak, hogy mit és mennyiért érdemes megvásárolni. Rengeteg a kézimunka egzotikus fából és krokodilbőrből, csodálatosan szép szőttesek, ékszerek teknőspáncélból. Trópusi növények egyvelege, amerre a szem ellát. Nehéz a választás… Ebédre várnak minket a házigazda nicaraguai szövetség vezetői. Megismerhetjük családtagjaikat fehér asztal mellett. Kedvesek, humorosak, példamutatóak, csak felsőfokon tudok beszélni a vendégszeretetükről. Bőség, amit csak a szem kívánhat, az mind az asztalon található. Ezt már nem lehet ragozni.
Este a nemzetközi delegációk szállásán ismét találkozunk San Marcosban. Véleménycsere, kérdések és feleltek, bizonyságtétel. Nem szeretnék, ha bármilyen kérdés megválaszolatlan maradna a számunkra, fontos nekik, hogy megértsük munkájukat és az indítékaikat. Közös imádságot követően nicás barátaink áldást kérnek a nemzetközi delegációk tagjaira. Magyarország és Miki kap egy próféciát Eddyn keresztül: „Isten szeret téged és az országodat. Lehelyez ő a földre olyan erősen, hogy senki sem tud elmozdítani. Isten szeret téged, én Ábrahám Istene vagyok, és a tiéd is. Én megadom neked mindazt, amit kértél, mert te mindig engem hívtál. Isten új eget készít Magyarország felé. Te leszel a vezető.”
Különleges ígéret és kedvesség az Úrtól – a jövőnkre nézve. Jó hallani, hogy gondja van ránk az Istennek, terve van hazánkkal. Elbúcsúzunk különböző nemzetekből érkezett barátainktól
Nehéz az elválás, – de tudnia kell a csapatnak – vár minket a munka, az Úr munkája, családunk és a hazánk!
December 18.
Kicsit már birtokolom az ágyat, a szobát, Casablancát, furcsa kötődések alakulnak ki az emberben rövid idő alatt. Megszokások – olyanok, mint a törvények. Olyan az agy, hogy szeret sablonokat követni, másolni és automatizálni mindent, mert akkor közben nem szükséges gondolkoznia. Ezek a gondolatok járnak a fejemben: mennyire kézenfekvő lenne lemásolni, amit itt tapasztaltam. De a sikeresség lényege pont az ellenkezőjében, Krisztus követésében, a vele való szoros, személyes kapcsolatban rejlik. Nem úgy, mint a gyorsétteremben, hogy kézhez kapok azonnal mindent előre elkészítve, – egyen szendvics, egyen üdítő – hanem lépésről lépésre, az adott pillanatban is tőle függve, folyton ráfigyelve. Csak így lehet az Ő céljait megvalósítani. Közben pedig Ő gondoskodik az én szükségeimről, ellátva engem mindazzal, amire szükségem van. Véget vetek a merengésnek, mert reggeli után össze kell pakolni, a fővárosból délután egykor indul a buszunk San Joséba. Elbúcsúzunk a motel dogozóitól, Rogertől és Luizatól. Utolsó hátba veregetések, ölelések, nem a párától könnyes a szemem… Előáll kedvenc kisbuszom, betesszük a csomagokat, és némán búcsút intünk.
Az Úr figyelmes, a „legapróbb” részletekben is kedves hozzám. Azt szerettem volna, ha Kalala, (ő az, aki a személyszállító kisbuszát, és vele a saját szabadidejét nyolc teljes napon keresztül a rendelkezésünkre bocsátotta!) lejátszaná a kedvenc dalomat. Ő persze erről mit sem tud, nem mondom ki hangosan mire vágyom, csak beteszi a CD-t a lejátszóba, és pont az a dal, és pont ebben a pillanatban megszólal. (Azóta már azt is tudom, hogy kb. 200 dal található a CD –n, és ez bőven a közepén van.) Végigénekeljük, majd azzal fordul hozzám, hogy szeretné ezt a CD-t ajándékba adni nekünk!
Sumérgeme (Merítsél be)
„Venimos ante ti oh dios, sedientos, cansados consientes de nuestra necesidad de ti, mas que de cualquier otra cosa, necesidad de tu espíritu y de tu presencia
Cansado del camino sediento de ti, un desierto he cruzado sin fuerza he quedado, vengo a ti
Luche
Luche como soldado y a veces sufrí, y aunque la lucha he ganado mi armadura he desgastado vengo a ti. Sumérgeme en río de tu espíritu necesito refrescar este seco corazón sediento de ti.”
„Hozzád jöttünk mi Istenünk, szomjasan, fáradtan. Tudatunkban azzal, hogy szükségünk van Rád, semmi másra, szükségünk a te Szent Szellemedre, a jelenlétedre, jó Istenem.
Utazástól elfáradva, szomjazom Rád, sivatagot kereszteztem, erőtlenül hozzád jöttem.
Harcolj
Mint katona harcoltam sok borzalmat átéltem, a csatát megnyertük, de páncélzatom töredezett.
Merítsél be a Szentlélek folyójába, mert fel kell frissítenem a száraz szívemet. Szomjazom Rád.”
Ugyanazon az úton haladunk Costa Rica felé, amelyen megérkeztünk. De mennyi élménnyel gazdagabban! A legnagyobb forróságban szállunk be, a már ismert buszba. A légkondi 18 oC állítva, még jó hogy nálam marad a pulcsi elővigyázatosságból, fáznék különben. Azonnal indul a videó mozi, ismerős, európai zenés klipekkel szórakoztatják az utazóközönséget. Kapunk üdítőket, majd meglepnek egy hazai ízzel: tejszínes gombás szelet rizzsel! Nem várt bomba meglepetés, mert az egyik kedvencemet kapom. Közben a Nicaragua-tó mellett haladunk el. Tajtékos hullámok mindenütt, és sok apró sziget. A parton elvétve látni embereket. A távolban magas hegyek felhőbe burkolózva, száguldunk a határ felé, ahol tüzetes vámvizsgálaton esünk át: az összes csomagot átnézik, de mi nyugodtak vagyunk, mert nincs semmi rejtegetnivalónk. Rohanunk tovább. Jobb, ha ki sem nézek az ablakon, mert 5-10 cm-re vagyunk az út menti szakadékoktól. Sofőrünk csak a gázpedált ismeri és a dudát. Letülköl mindent és mindenkit az útról. Aki nem szokott imádkozni, az nála biztosan megtanul…
Besötétedett, mire megérkeztünk San Joséba. Carlos hűségesen várt bennünket, röpít is egyből a szállásunkra. Útközben az egyik szupermarketban megvesszük a vacsorára valót, hogy ezzel később már ne kelljen foglalkozni. Lemossuk az út porát, közösen vacsorázunk. Mennyire fontos ez! Jézus maga adta a mintát erre az utolsó vacsorán. Megtörték a kenyeret, hálát adtak, és az Isten dolgairól beszélgettek. Együtt a barátaival, nem misztifikálta el az étkezést. Átbeszéljük a megélt eseményeket és készülünk a holnapi útra.
December 19.
Korai kelés, nem bízhatunk semmit a véletlenre. „Nem tudjuk, hogy pontosan mennyi papírt kell még kitöltenünk, és mennyit kell sorban állni a beszálláskor.” – mondja Miki. Igaza lett. Ki akarnak fizettetni velünk 150 dollár vámot. Nem értjük az egészet. Miért? Először a kétségek gyötörnek. (Mennyi mindent átéltem pedig előző napokban…) Imádság a sóhajunk, hogy ne kelljen ezt kifizetni, mert nem igazán van rá keretünk. Mikinél gyullad fel a lámpa: el kezd faggatózni az egyik tisztviselőnél, ismét átadja a papírjainkat. Jól megnézik a dátumot, – az órát is! – és kiderül, hogy aki nem tartózkodott 24 órát az országban, az mentesül a díjfizetés alól! Hálás vagyok az Úrnak, mert ismét kisegített a slamasztikából! Ha figyelünk rá, és kapcsolatban maradunk vele, bárhol járunk is, bármilyenek is a körülmények, vagy ha tények mást mutatnak is – Ő közbeavatkozik, a pártunkat fogja.
Háromórás út vezet Mexikó Citybe, gyorsan telik az idő. Lélegzetelállító a látvány. Jutalom. Átsuhanunk Nicaragua, Honduras és Guatemala felett. Egykor virágzó birodalmak uralták a területet. Próbálok felfedezni a nyomokat az aztékok, maják, toltékok, totonakok, huasztékok, zapotékok örökségéből, de túl magasan repülünk, és valószínűleg más nyomvonalon is, hogy bármit is láthassak az ősrégi piramisokból és focipályákból. Most világosban utazunk, időnként zöld foltok, a barnának minden elképzelhető árnyalata, amerre a szem ellát. Holdbélinek tűnik a táj. Madártávlatból mennyire más a világ. Idefelé jövet alkonyat után szállt fel a gépünk, díszkivilágításban láttuk a várost, most világos van. Nyomasztóan hat az emberre gigantikus volta. Amint ereszkedünk lefelé a leszállópályára egyre élesebben kivehetők a házak, majd az autók mozgása az autópályákon. Olyan közel siklunk a föld felett, hogy már az emberek is jól kivehetők. Fékezünk, és végre kiszállunk a csápon.
Este indul a gépünk Madridba, tengernyi szabadidőnk van addig, ezért azon tanakodunk, hogy egy kicsit szétnézünk. Poggyászmegőrzőbe tesszük a csomagjainkat, majd hosszas alkudozás után taxiba szállunk, és egy viszonylag közeli városrészbe látogatunk el. Nem bízom ebben az idegenvezetőben, a nyelvi nehézség még inkább fokozza a bensőmben az aggályokat, és a fiúkkal egyetértésben iparkodunk vissza a biztonságosabbnak érzett repülőtérre. Sikerül interneten keresztül beszélni az otthoniakkal, és örömmel halljuk, hogy mindenki egészséges, és hogy rendben mennek a dolgok. Indulásig elfogyasztunk egy, két helyi specialitást, hosszúra nyúlt a várakozás. Végre kiírják a gépünket, hogy honnan indul… Éjszakai startolás, már egyre nő bennem a várakozás a szeretteim iránt, pont úgy, mint a Nicaraguába való indulás előtt. Gyorsan kiosztják a fülhallgatókat és a takarókat, és alszik a többség, mire Kuba felett járunk. Mire kitöröltük az álmot a szemünkből, már átaludtunk öt időzónát. Az Ibéria légitársasággal jövünk haza Európába. A szokásos repülős étrend, bemajszolom, mert farkaséhes vagyok, bár ez nem egyszerű feladat. Hűvös van a gépen, takaró alatt kucorgunk. Háromszor is be kellett kapcsolni a biztonsági öveket a turbulencia miatt. Végre bejelenti a pilóta, hogy készülődünk a leszálláshoz. Fékezünk, és már rohanunk is ki a csápon, hogy le ne késsük az átszállást a barcelonai repülőre. A csomagokkal és a vámmal most még nincsen gondunk, mert bepakolják a gépünkre. Gyors rajt, hirtelen emelkedés, és kezdjük is az ereszkedést.
Barcelona. A nyárból hirtelen becseppentünk a mediterrán télbe. Miki rövid nadrágja alig titkolt feltűnést kelt a kabátokba öltözött emberek között. A csomagokból előkerül a meleg holmi, már nem éri élc a vastag bőrkabátom. Bőröndjeinkkel elindulunk a szállásunkat elfoglalni, de tudat alatt már a gondolatomban is az motoszkál, hogy holnap otthon leszünk…
Karácsonyi ruhába öltözött a város. Az utolsó bevásárló rohamban az emberek. Van, aki sietősen jár boltról boltra, mások ráérősen vezetik apróságaikat. Elvegyülünk közöttük, mi már a meglepetéseinket rég megvásároltuk. Az igazi karácsonyi ajándék az együttlét lesz.
Vacsorának valót keresünk. Útközben, a sarkon láttunk egy kis török éttermet, amikor a motelba jöttünk. „Elfoglaljuk” – mármint az asztalok mellett a székeket. Átnézzük az étlapot, gyros, falafel, grillcsirke – bármelyik jöhetne, a repülőgépen kapottak után legnagyobbnak a gyrostál ígérkezik, hagyom, hogy elcsábítson. Illatfelhők és szemet gyönyörködtető látvány, kellően ingerlő a mutatvány, míg a tányérágyamba kerül. Gerjednek az ingerek, alig várom, hogy neki kezdhessek a falatozásnak. Amint a test már nem követel, kellemesen ejtőzünk a székekben, szóba elegyedünk a személyzettel. Muzulmán. A prófétáról beszélünk, akinek a szavát tisztelni kell, a Korán szerint. Életéről mesél neki Miki – kivonatosan. Törökünk meghallgat minket, kérdez és felelünk. Barátságosan válunk el egymástól Mindannyian kaptunk valamit ebből a rövid intermezzóból is, amin elgondolkodhatunk. Ne múljon el nap, hogy ne mondjuk el valakinek, hogy mit tett értem, velem Jézus. Szeretem azt a képet, ahogyan Jézus asztaltársaságban ül és mesél. Azt mondták róla, hogy nagyétkű és a bűnösök barátja. Tény, hogy Ő bárkivel foglalkozott, aki hozzá ment. Nonstop istentisztelet volt az élete, vámszakember, egyetemi oktató vagy parlamenti képviselő. Ő volt az első „üzletember”. Mi is mindnyájan üzletemberek vagyunk, mert Isten vállalkozásában dolgozunk. A profit a megmentett életek sora. Az elhangzottakkal csukom le a szemem. Mennyire más lenne a világ, ha az evangélium hirdettetne az egész világon. „Nem erővel, nem hatalommal, az én Szellemem által.”
December 21.
Korán reggel taxival indulunk a repülőtérre. Pontosan érkezik az autó, töri az angolt a sofőr, de azért értjük őt. A fizetésnél kellemetlen meglepetés ér bennünket, mert 50%-kal többet kér, mint a kollégája. Becsapva érezzük magunkat. Jézus mit tenne ebben a szituban? Ő azt mondta, hogy áldjuk az ellenségeinket is. Kifizetjük neki a jogtalan viteldíjat, áldja meg őt az Isten! Miután lerendeztük a bőröndöket, és a papír munkát, várakozunk.
Zürich. Az első úti célunk. Monoton egyhangúsággal telik az idő. Végre beszállunk a svájci gépbe. A gép emelkedésénél, talán csak az adrenalin szintem emelkedik gyorsabban. Most már az órákat is visszaszámolom, eddig csak a napokkal tettem ezt. Felhőben utazunk szinte végig, csak a leszálláskor látni valamit, a gép szárnyán kívül. Kamerával átvizsgálják a bőröndöket, megszabadítanak a nadrágszíjtól és cipőtől is. Dezsőtől elkobozzák a maradék arcszeszét, amit megtaláltak, Tóni körömvágó készletét még ez az ötödik vizsgálat sem szűri ki. A gépre nem vihető fel még egy üdítő sem, inkább megiszom a maradékot.
Lufthansaval fogunk megérkezni kiindulási pontunkra. Két órára vagyunk Budapesttől. Német precizitás, tökéletes kiszolgálás. Kényelmes bőrfotelek a székeink, lehet bennük egy kicsit álmodozni. Jéghegyek között repülünk, az örök hó birodalmában. Micimackó meséje jut az eszembe, amint ül a dombtetőn, és a barátaival gondolatban a felhőket festik, és szövik a különleges alakzatokról az ötletes meséket. Ők sárkányokat, várakat láttak, a mackó méheket és mézes csuprokat, én meg a házunkat, a szeretteimet. Még egy hosszú óra, és landolunk Ferihegyen. Utolsó üdítő, csoki. A Duna felett haladunk, Győrtől felismerjük a hazai tájakat. Gyönyörű a Dunakanyar.
20 perc. Érezhetően ereszkedünk végre. Egy nagy fékezés – megérkeztünk! Holnap estére – még elindulás előtt – évzáró találkozót szerveztünk. Lesz miről mesélnem, egész estét betöltő a mondanivalóm. Kérem Jézust, amint azt Nicaraguában is láttam, hogy minden családban legyen egy keresztény Magyarországon is! Nincsen más kérésem.
Utószó
Elröpült két rövid esztendő. Pesten, a Baross étteremben ülünk Humbertoval és Rogerrel közösen. Nagy társaság issza a szavaikat, vannak, akik most hallják tőlük először, hogy mit tett országukban Jézus. Többen már jó ismerősként tesszük ugyanezt. Nem állt le a „munka”, most is folyamatos a találkozók sora, és napról napra bővül a Jézussal találkozók száma. Ott jártunkkor 600-700 csoport volt hazájukban, ma már 900-ról számolnak be. Halásznak szorgalmasan. Egy álmon gondolkodom azóta is, amit tőlük hallottam – egy képről, ami bennem dolgozik, nem hagy békén.. A parton halászhálók sokasága, útra kész csónakok. Mindenféle felszerelés profin összekészítve. De hiányérzetem támad, valami nincsen rendben. Hol vannak az emberek? A hajók hiába útra készek nincsen, aki a kormányhoz álljon, a vitorlát kezelje, a hálót a vízbe merítse… A partról egy óriási hajót látni. Kivilágítva, hangos zeneszó, a táncosok vígan ropják a szambát. Kezek a magasban, énekelnek és tapsolnak. Folyik a nagy eszem-iszom. Szemmel láthatólag jól érzik magukat, gondtalanul szórakoznak, fittyet hánynak a parton veszteglő hajókra.
A matrózok és fedélzetmesterek ott lennének a másik hajón? Havaira tartanak éppen? Ki tudja… Szabadságra mennek, a gondtalanság és a semmittevés szigetére? Szédítő a kép! De akkor mi lesz ezekkel a hajókkal, és ki fog dolgozni az utolsó nagy halászaton? Új legénység lesz megfogadva? Kik és honnan jönnek majd? Nem tudhatom.
Remélem, hogy Te köztünk leszel!
2010. április 29. csütörtök 07:33-kor
Nagyon tetszett az út leírás élmény volt ellolvasni Marika.
2010 04 30