A kisvárosi lakótelepén télbe hajlott már az idő. Az utcákon alig lézeng pár ember, szaporáznak ők is hazafelé. Kutya hideg van kint. Süvítve fúj be a szél a kis boltba, a résnyire nyitott ajtón át, amikor egy bátortalan kéz a kilincset lenyomja. Reszkető kezű, toprongyos külsejű alak sziluettje körvonalazódik a lemenő Nap fényében. Szeme találkozik a boltos pillantásával, és mivel az fogadja tekintetét, nem utasítja el, ebből erőt merítve belép.
Nála még nyár van, vékony kabátkában bátortalanul lép közelebb, nyomában egy másik nő, ugyanolyan topisan. Koruk megállapíthatatlan, úgy negyven körülinek néznek ki, de igazán kortalanok, de rájuk van írva züllött életvitelük. Mint az ázott verebek úgy néznek ki; pont úgy, mint akik a híd alatt aludtak… Arcuk is viharvert, ráncok és gyűrődések közül sárgán villan elő a két nyúzott szempár. Lassan rájuk ismer a férfi, bár még sosem találkozott velük, de tudja, hogy ők azok, akik egy üveg borért elmennek akárkivel – hallotta már hírüket.
- Pénzünk nincsen. Kérem, engedje meg, hogy csak megmelegedjünk – kérleli a tulajdonost a bátrabbik.
Dermedten, reszketve melengetik elgémberedett tagjaikat, mérik fel a tulajt, a helyet és a lehetőségeiket. (A boltos első gondolata az volt, hogy mi lesz, ha „ezek” ideszoknak, mert akkor aztán más be sem teszi a lábát ide többé. Normális ember kerüli a társaságukat, és így még az a maradék vevő is távol marad - akkor lehúzhatja a redőnyt.) Eszébe jutott, az előző nap olvasott könyvnek a címe: Mit tenne Jézus?? Nem is kell válaszolnia magának, mert tudja a szívébe a választ, nem kérdéses: beengedné őket. Megsajnálta a két nőt. A másodpercekig tartó zavart csendet a tulaj mozdulatai törik szét, mikor enni ad nekik. Már nem a szánalmas ábrázatukat látja, hanem azt, hogy mivé válhatnak. A találkozást nem ő akarta vagy szervezte meg, de tapasztalatból tudja már, hogy ez nem a véletlenek vagy az égi jegyek egybe esése csupán. Vendégei immár, mert az Isten hozta össze ezt a különös találkozást.
- Jöjjenek csak beljebb – mondja nekik, és átengedi a helyet a konvektor mellett, mert ő is azon tanyázott eddig.
Mohón enni kezdenek, a tányérból fel sem nézve törölgetik ki az utolsó falatot is. Ki tudja, mikor ettek már utoljára tányérból és emberhez méltóan…
Ahogy olvadnak ki tagjaik, lassanként megindul a beszélgetés is köztük. A tulaj nem faggatja őket a múltról, minek is tenné – ő a jövő hírnöke. Nem a hibákról, az elrontott életükről beszél velük, hanem a lehetőségeikről. Elfogadásról, arról, hogy ahogy vannak, úgy várja őket az Isten. Nem szólnak, hallgatnak, mérlegelik a hallottakat. Nem vitatkoznak vagy okoskodnak – emésztenek. Záráskor csendesen távoznak.
De a következő nap a két nő ismét megjelent. Folytatják, ahol előző nap félbehagyták, de most már kérdeznek is, és ez így megy egész héten át. Ahogy többet és többet tudnak meg, úgy nyílik meg a szívük, az arcukon vegyes már a kétkedés, a gúny és a csodálkozás. Egy új világról hallanak, amely számukra is nyitva áll, amiről már hallottak korábban is eddig, de mégis másként, mint most. Lépni kéne, de járatlan még számukra ez az út. Félnek az ismeretlentől – fontolgatják, hogy mit kezdjenek vele. A férfi nem sürgeti őket, de nélküle is tudják, hogy válaszút elé került az életük. Egyikük haboz, de a bátrabbik dönt, szeretné az új életet.
Másnap két autó érkezett.
Aki habozott, azt a halottszállító autó elvitte a közeli hullaházba.
Aki döntött, azt a mentőautó elvitte a közeli kórházba.
Aki habozott, annak a fejét rokonok és barátok nélkül tették a koporsóba.
Aki döntött 3 hét múlva az önkormányzattól kiutalt 1 szobás lakásban, saját ágyában, tiszta ágyneműben hajtotta le a fejét.
Aki habozott, azt részvét; barátok és rokonok nélkül belapátolták a jeges földbe.
Aki döntött, ma is él. Kétkezi munkával keresi meg a kenyerét. Találkozik unokájával. Lányával, testvérével és az Istennel megbékélve éli az életét.
arobi
