Augusztus harmincadikai délutánt régi cimborákkal, osztálytársakkal bográcsban főtt gulyás és finom bor mellett múlattam az időt. Remekül éreztem magam velük, sikerült elfelejteni az elmúlt idők gondjait. Sok bölcsességet halottam tőlük, hasznos, életre való tapasztalatokat osztottak meg velem, olyan dolgokat beszéltek velem meg, amiről egyébként fogalmuk sem volt, hogy számomra is égető kérdések. Bizalomról, megbocsátásról, „én már mindent megtettem álláspontról”, (valóban mindent megtettél?) és amikor már nem megy a kommunikáció szóban, akkor egy őszinte levél szívből – az még segíthet. Szinte rossz volt haza indulni, szívesen hallgattam volna még őket.
Pörögtek még bennem az elhangzott történetek, amikor váratlanul iszonyú fájdalom lett úrrá rajtam. Sosem tapasztaltam még hasonlót! Minden sejtem fájt külön-külön. Mintha a belső részeimet tépné ki valaki, először még megszólalni is alig bírtam… Utána meg már a földről is csak segítséggel bírtam felállni.
Segítségül hívtam Jézus nevét, de így sem szűnt meg a fájdalom..Hívtam telefonon anyut és a testvéremet, és az egyik barátomat. Ők is imádkoztak értem, de nem történt változás. Telefonon diagnosztizáltak, hogy vesekövem van, és javasolták, hogy mivel a kínzó görcsrohamok nem szűntek, forduljak orvoshoz. Aki ismer jobban, az el tudja képzelni, hogy milyen nehezen szántam rá magamat arra, hogy mentőt hívjak. Telefonon beszéltem a mentősökkel, akik megígérték, hogy hamarosan jönnek értem. Ettől kezdve már csak azon az egy dolgon járt az eszem, hogy vajon miért is kell nekem kórházba mennem?
Kétségem se volt róla, hogy Isten meghallgatott minket. A villogó fény alatt ezen tűnődtem, és sírással küszködő lányomat vigasztaltam. Tudva, hogy nem az „utolsó útra megyek” megnyugodva vártam, hogy Isten milyen kalandba visz bele.
A sürgősségin megvizsgáltak – megerősíttették, az Istentől már tudott diagnózist, hogy 4-5 mm vesekövek vannak a jobb vesémben, és ezek okozták a nagy riadalmat. Telepumpáltak fájdalomcsillapítókkal, bekötötték az infúziót, majd felautóztunk az urológiai osztályra.
Lámpa gyulladt, amint beléptünk, az egyik ágyon egy régi beteg üdvözölt. Éjjel egy óra elmúlt már, de mivel egyedül volt a szobába, örült nekem, hogy végre valakihez szólhat. Egyből volt közös témánk, de mivel nem kellett vigasztani, (mert nem nyafogtam) áttértünk az élet kérdéseire. A második mondat után kiderült, hogy szabad idejében sokat foglalkozott vallástörténettel. A rosszul megélt „kereszténységet” és a visszaéléseket látva eltávolodott a hittől. Most már tudtam, hogy miért is vagyok itt. 10 perc sem telt el, és az evangéliumról beszélgetve a fájdalmaim megszűntek.
5 óra felé aludtunk el az éjszakás nővér zsörtölődésére, mert ránk kellett szólnia, olyan vígan éreztük magunkat, elfeledve, hogy miért és miként kerültünk oda.
Délelőtt megvizsgáltak, és mivel tünet mentesnek találtattam, ezért a vasárnapi ebédet már otthon költöttem el. A múlt héten kontroll vizsgálatra ismételten megjelentem, és mosolyogva mondtam a kezelő orvosnak, hogy utoljára jártam itt. A vizit végén közölte velem, hogy a nagyobb kövek mind eltávoztak a szervezetemből. Megerősítette, amit már tudtam.
Eltelt még egy pár nap, amikor az ágyban fekve az elmúlt hónapok eseményei egy másik perspektívából szemlélve peregtek le előttem. Láttam egy diasort, amint lépésről lépére építgeti felém a bizalom lépcsőit egy kedves ismerősöm. De magamat is, ahogy türelmetlenül, a másikat be nem várva sürgetem a változásokat, amik a másikban még nem értek be. Nagy igyekezetemmel elefánt módjára lerontottam az alapjáig az építkezést több esetben, és kezdődhetett a téglarakás és a malterozás újra. Ismételten visszakerülve a startmezőre.
Mi is volt a vesekő és homok a gépezetemben? Tulajdonképpen kapcsolati probléma. A szellemi megjelent a testi valóságban. A test gyógyításának csak akkor van gyakorlati, tartós eredménye, ha a kiváltó szellemi és lelki okokat is megszüntetjük.
A tanulságokat levontam, a levelet megírtam, sokat tanulva gondolok az átélt napok tanulságaira. Mindkét történeti szál igaz, és egybefut életem szőttesén. Isten a „tanításom” közben felhasználta a helyzetet arra, hogy egy másik ember is hallhassa a Fiáról szóló jó hírt.
arobi
