Kilencedik nap – India délután
A vizianagarami gyülekezetből aztán azonnal, – lóhalálában – átrobogtunk egy kb. 25-30 km lévő eldugott, dzsungel melletti falucska gyülekezetébe, ahonnan már messziről lehetett hallani a “kihangosított” tetőteraszi énekeket, és a vezető harsány buzdítását, azt hittem valami iszlám imám harsog a környéken, de hála Istennek a testvérek voltak.
Itt Isten arra indított, hogy a bizonyságtételemet mondjam el, majd kitértem arra, hogy Isten nem a külsőt nézi, mert akkor én biztosan elbuktam volna több szűrőn is, és mikor még bűnös régi életünkben leledztünk, annak mélységeit jártuk, Ő már látta bennünk a “készterméket”, így pl. bennem az evangélistát.
Tanulságként pedig igyekezzünk átvenni Isten “optikáját” és nekünk is az Ő szemüvegén keresztül nézni: a testvért, a gyermeket, a tanítványt, az éppen most kritizált egyént, és – Isten szemszögéből nézve – bennük is látni a jövő késztermékét.
Kitértem arra, hogy Istennek milyen fontos volt a “vérvonal”, az Isteni származás, a mennyei újjászületés, hisz mi is a Szent Szellem által fogantattunk, víztől és Szellemtől, – úgy, ahogy Jézus is, a Szent Szellem által fogantatott. Víztől, – az Isten Igéje -és Szellem által születtünk meg. Innen van a “Mennyei Apai” vérvonalunk! Dicsőség Istennek, mert a mennybe csak ezek az egyének léphetnek be, akik ujjá születtek.
Az alkalmat a betegekért való imával zártuk, majd kértük az Urat a férfitestvérekért, hogy válhassanak a gyülekezet oszlopaivá.
Drága, kedves testvéreket ismerhettem meg bennük.
Isten áldjon bennünket, szép vasárnap estét kívánok.
Molnár Miklós
