Tizenegyedik nap reggel – India.
Az Isten a meglepetések Istene…
Meghívóim a mai napra lazításnak, “már csak” egy születésnapi ünneplést ígértek. Elindultunk, és kb. egyórás autózást követően, – mely ismét elhagyatott, burjánzó vegetációval körülvett úton történt – megérkeztünk Rajam helységbe. Keskeny, sikátoros utcákon gyalogoltunk az ünneplő ház felé, egyszer csak feltűnik, odébb, egy ház előtti részen le van foglalva az egész járda, a ház előtt végig baldachin van emelve, és a kisebb méretű ünneplő tömeg kint ül székeken az utcán, az asztalokon nagy kondérok, tálak előkészítve. Azonnal beinvitálnak a házba, nagy szeretettel fogadnak, azonnal széket tolnak alám, kedvesen odajárul mindenki, és külön külön üdvözölnek.
Kicsit furán érzem magam, de közben tekintetemmel kitartóan keresem az ünnepeltet. Egyszer csak megjelenik egy aranyos – kislánynak kinéző – menyecske, karjaiban a három hónapos kisfiával, majd kisvártatva az édesapával együtt odajönnek hozzám, kedvesen üdvözölnek, és tört angolsággal elmondják, hogy nagyon vártak, mert szeretnék, ha én adnék fiúgyermeküknek nevet, és én mutatnám be őt az Úrnak, megáldván őt.
Még jobban zavarba jövök, de rutinosan palástolom gyermeki zavarom. Közben azt is elmondják, hogy a nagy vendég-sokaság egy része hindu vallású. Közben felszolgálják az ételt. Egy fenséges “íz orgona” hatásával gazdagodva fogyasztottam el az indiai specialitást, – miközben hallom a szívemben, hogy: “Fülöp…Fülöp”- ó, hát Uram megvan a név!
Megáldjuk közösen a gyermeket, a Fülöp névvel, és a prófécia is megadatik neki, Istennek evangélistáját tarja az édesanya a kezében. Közben kiderül, hogy nekik nagyon tetszik a Fülöp név, – ó hál ‘Istennek, mert nekem őszintén szólva, nem, de ez itt nem is rólam szól, hanem az Úrról, és a családról!
Mindenki örvendezik, kint is ünnepel a sokadalom. Isten arra indít, hogy kimenjek, és szóljak Rajam férfijaihoz a szerető Istenről, – aki letranszformálta magát szeretett Fia személyében emberré, hogy elmondhassa, nekünk mennyire szeret bennünket, és a fő feladataként, “karmánkat” felszögezte a keresztfára, hogy akik ezt választják, azoknak ne nyomja tovább a hátukat, szívüket a “karma-zsák”, amely addig elválasztotta őket az Édesapjuktól!
Nemcsak az ünneplő sokadalom hallgatta, hanem a házak ajtajaiban, tornácain kint álltak a családok, és hallgatták a Jó Hírt. Úgy tűnt tetszik nekik, a most először hallott információ. – de azért egy kicsit izgultam, nehogy nekem essenek ezek a más vallású emberek. De hát senki ellen nem beszéltem, egyetlen vallást sem ócsároltam, se nem minősítettem, csak a „LEGJOBBAL BŐVÍTETTEM SZÁMUKRA A KÍNÁLATOT”! Szinte mindenki, családok, férfiak és nők együtt imádkozván velünk megnyitották szívüket Krisztus előtt! Ó, micsoda öröm volt ott!
Az Úr örömével és a finom ínyencségekkel betelve érkeztünk haza.
Molnár Miklós
