Hetedik nap – India
Hadd kezdjem örömhírrel, mégpedig a tegnap meglátogatott közösség vezetője megerősítette, hogy a maláriabeteg, a sógornője, és hogy valóban meggyógyult, továbbá elmondta, hogy a tegnapi alkalmon 4 hindu ember fogadta be szívébe Jézust. Dicsőség Istennek!
Ma reggel vendéglátóim 10 órára jöttek értem, majd elindultunk, egy 110 kilométerre fekvő eldugott falu, még eldugottabb részében fekvő lepratelepre. Valahogy olyan szomorú szívvel indultam, talán attól tartottam, mit mondjak, mivel vigasztaljam ezeket az embereket.
Mindenesetre eldöntöttem magamban, hogy igyekszem a látottak és az ott kapott benyomásoktól mentesen, és függetlenül majd imádkozni a betegekért.
Az út kb. 3 órán át tartott, és mivelhogy itt azért nem úgy haladunk kocsival, mint ahogy azt megszoktuk otthon, de nem akarok kitérni a részletekre, de csak annyit, hogy aki esetleg meg akar tanulni könyörögni, imádkozni az Úrhoz, ajánlom, töltsön egy hetet el egy random indiai sofőr mellet, és folyamatosan haladjanak az indiai utak bármelyikén. Itt aztán átéled majd a „halálfélelem különböző fokozatait”, és a „hál’ Istennek ezt is megúsztuk”- okat.
13 óra tájban érkeztünk meg ebbe a kis eldugott zugba, ahol megítélésem alapján 50-60 leprás testvér él. Egész úton semmi sem jutott eszembe, próbáltam megfogalmazni, hogy mit is mondjak „kedvest, szépet, nekik”, de semmi sem jutott eszembe.
Mikor odavezettek ahol a közösségi alkalmakat tartják, – mely egy pálmalevelekkel körbevett, tetőtákolmánnyal megerősített nyári árnyékos teraszféle volt, – figyelmeztettek, hogy ülve mondjam el az üzenetet, mert ha felállok, beverem a fejem, vagy ha éppen nem, akkor a ventilátor fog egy gyors hajvágást csinálni rajtam. A kérdés még mindig ott forgott bennem: Uram mit mondjak nekik?
Ránéztem erre a kis embercsoportra, elszorult a szívem. Csonka-bonka emberek, aszerint, hogy éppen a lepra miatt az ujjuk, a kezük, a lábuk, vagy éppen egy más testrészük hiányzott. De mikor belenéztem a szemeikbe, akkor ugyanazon szomjas, sóvárgó éhes tekinteteket véltem felfedezni, mint tegnap. Néztem a szemeiket, és nem láttam a leprát, nem a külsőt néztem. Ismét mondták, hogy 30-40 perc áll rendelkezésemre. Isten megint frisset, ropogósat adott, ott „helyben sültet”.
Hirtelen elém jött az az Ige, amikor Isten elküldi Sámuelt, hogy Dávidot királlyá kenje, és ekkor a következő tanácsot adja a prófétának: „Az Úr azonban monda Sámuelnek: Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az [Úr] nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” I.Sám.16:7
Fantasztikus, mondtam az Úrnak, nagyon jó az üzenet, és valahogy formába öntöttem azt, a saját életem, Dávid élete, és Jézus Krisztus életművével kombinálva. Úgy tűnt, hogy megérkezett az üzenet a szívekbe. Ezt követően, amit vittünk élelmiszert átadtuk nekik, majd imádkoztunk minden drága testvérért. Hiszem, hogy Isten megérintette minden gyermekét, és várom a visszajelzéseket. Az Ú áldjon mindenkit.
India, – Parvathipuram 09.11.
Molnár Miklós
